Évközi 33. vasárnap, „B” év, 2003. november 16.

1. A halálról és a végső dolgokról beszélünk Valószínűleg minden családban előfordult már, hogy együtt akartak elindulni a templomba, vendégségbe stb., de az egyik családtagra várni kellett, mert még nem készült el. Mindenki ismeri a várakozás feszültségét és az elkésés rossz érzését. (Ha már nem ismeri az elkésés rossz érzését, annál rosszabb!) A megrögzött elkésőknek viccesen azt szokták mondani, hogy csak a saját temetésedről el ne késsél! Ez senkinél sem fog bekövetkezni, de az előfordulhat, hogy valaki a világvégi nagy számadáskor lemarad az Isten országáról, mert nem készült el idejében.
Nyíri Tamás írja, hogy a Szentírás tanúsága szerint az első keresztények küszöbönállónak gondolták a világ végét. Sietős készülődésük alaptalan volt. De ez az alaptalan sietségük még mindig rokonszenvesebb, mint a mai keresztények érzéketlen közömbössége. Azok legalább késedelem nélkül meg akartak térni, mert felfogták, hogy Isten országának fontossága nem tűr halasztást. Mi azonban pontosan az ellenkező véleményen vagyunk. „Ugyan minek a kapkodás, van még időnk bőven” – nyugtatjuk magunkat. (Ki ez az ember? 171).
A nagy nyugalomnak és kényelemnek a vége az lehet, hogy elkésünk. Talán az ilyen elkésőkről írja Ady Endre három versszakos versében: „Mi mindig mindenről elkésünk, / Mi biztosan messziről jövünk. /Fáradt, szomorú a lépésünk. / Mi mindig mindenről elkésünk./ Meghalni se tudunk nyugodtan. / Amikor már megjön a Halál, /Lelkünk vörösen lángra lobban. / Meghalni se tudunk nyugodtan.”
A komor, lemondó hangulatot árasztó vers – melyet Kodály Zoltán megzenésített – jól illik az egyházi év utolsó heteihez. November hónap liturgiája a halálról és az eszkatonról, a végső dolgokról beszél: Mindenszentek, halottak napja és Krisztus király ünnepe. A mai evangélium is a világ végéről szól, persze olyan nyelvezettel, mely az Ószövetség apokaliptikus szövegeiből való, mint pl.: a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak, a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Jézus mindezeket mintegy összefoglalva kijelenti: „Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el.” (Mk 13,31).
Aranyszájú Szent János ezt a mondatot úgy értelmezi, hogy az Úristen – a világegyetem teremtője – kifejezésre juttatja, hogy számára az égnél-földnél is drágább az Anyaszentegyház, ahol az Õ szava él.
Igen, novemberben a halálról és a végső dolgokról beszélünk, de nem a riogatás kedvéért, hanem azért, mert az égnél-földnél is értékesebb az ember, s az embert bizony sürgetni kell olykor, hogy el ne késsen Isten országáról. November hónapban tegyük fel a kérdést:
2. Készen állunk? Ugye oktalan lenne az az ember, aki nem akarna élni az örökkévalóságért. Az ókori világhódító, Nagy Sándor – aki fiatal korában halt meg – azt mondta: „Én eleget éltem, nem éveimet tekintve, hanem győzelmeimet számítva.” Közülünk is mindenki azt mondhatja, hogy eleget éltem, az örökkévalóságnak éltem. Nem éveimet tekintve éltem eleget, de győzelmeimet számítva, mert amikor készen álltam Isten hívásának, akkor legyőztem a világot, az időt, a mulandóságot. Aki készen áll a halálra, az derűsen nézhet az elmúlás arcába, mert neki osztályrésze lesz az örökkévalóság. Ámen. Verőcei Gábor/MK