Évközi 5. vasárnap, február 9.

„Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen ezért jöttem”.
Az evangélium hirdetése összetett és egyetemes valóság. Összetett, mert nem csak azt jelenti, hogy mondani kell valamit a szavainkkal, hanem ahogyan Jézus evangéliumi példáján is láthatjuk, az egész személyiség kifejezésmódja szükséges hozzá. Az evangélium hirdetése nem zárható be a beszéd készségébe. Nem az a jó igehirdető, aki szépen tud beszélni, nagyszerű tanácsokat tud osztogatni, bölcs meglátásai vannak. A jó igehirdető Jézus képmása, aki az evangéliumot, az örömhírt éli és így közvetíti másoknak.
A mai evangéliumi szakasz nagyszerűen rajzolja meg az evangélium hirdetésének vázlatát. Ennek első lépése, hogy az evangéliumot hirdetni kell a szavainkkal. Szent Pál apostol is határozottan állítja, hogy a „hit hallásból fakad” (Róm 10,17). Jézus a zsinagógában hirdette az evangéliumot, mégpedig oly módon, hogy hallgatói csodálkoztak rajta, mert „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22). Tanításával mély, belső értelmet adott az Írások szavainak, és éppen ez az, ami megragadta az emberek figyelmét. De nem elég a szó önmagában. A szavakat a cselekedeteknek igazolniuk kell. És ezt mutatja be az evangélium, amikor a hatalommal tanító Jézust úgy mutatja be, mint aki szavait befejezve, tetteiben is hatalommal rendelkezőnek mutatkozik. És ez a második lépése az evangélium közvetítésének. A zsinagógából Simon és András házába megy, ahol meggyógyítja Simon lázas beteg anyósát, majd napnyugtakor, amikor már az egész város ott szorongott az ajtó előtt, sokakat meggyógyított és sok ördögöt kiűzött. És itt következik a hiteles evangélium hirdetés harmadik, talán éppen legnehezebb pontja, mely a szónak és a tettnek is értelmet és erőt ad, a magányos, csöndes, hosszú imádság. Az Atya szépségének és szeretetének szemlélése, hogy el ne tévessze a feladatot. Nem azért jött, hogy önmagát hirdesse, hanem, hogy az Atyáról tanúskodjék. Ezért nem erőtlenedik el igehirdetése. Talán nem haszontalan megfontolni nekünk, mai igehirdetőknek sem ezeket a szempontokat. De főleg ezt az utóbbit, amikor úgy érezzük, vagy azt tapasztaljuk, hogy fáradozásunk eredménytelennek tűnik. Ezt az evangélium hirdető küldetést kapjuk meg mindnyájan: szülők, pedagógusok, hitoktatók, nagyszülők, lelkivezetők és lelkipásztorok, fiatalok és idősek egyaránt. Jézust jelenítsük meg egymás előtt szavainkban, tetteinkben és imáinkban.
De az evangélium hirdetése egyetemes is. „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot” –mondja Jézus. Az evangélium az Atya olyan kincse, mely nem egy néphez, nem egy városhoz, vagy emberi közösséghez szól és kapcsolódik, hanem mindenkit meg akar szólítani, mindenki felé közvetíteni akarja az igazságot és a belőle fakadó valódi örömöt. Emberségünk, személyiségünk kisugárzása nem ismer határokat és korlátokat. Ott kell ajándékoznia az evangéliumot másoknak, ahol vagyunk, mégpedig kivétel nélkül. Nem választható szét bennünk a szent és a profán, a természetfeletti és a természetes, a misztikus és a mindennapi, mert ezek egyetlen, megbonthatatlan valóságot alkotnak.
De az evangélium hirdetése nem is privilégium, nem arra szolgál, hogy saját dicsőségünket, mások előtti elismertségünket munkálja, hanem egyszerűen kötelesség. Mégpedig talán nem is olyan ritkán „kényszerű kötelesség”, ahogyan ezt Szent Pál apostol is megerősíti és megvallja a mai szentmise második olvasmányában a korinthusiakhoz írt első levélben. Ez nem dicsekvés, önteltség kérdése, hanem ránk bízott kincs, melyről elszámolással tartozunk Annak, akinek sajátja az örömhír. A jutalmat Õ adhatja meg. És ez a jutalom nem más, mint ahogy ugyancsak Szent Pál apostol mondja: „hogy nekem is részem legyen benne”. Jézus igehirdető tevékenységének is ez a jutalma: az Atya fölmagasztalta. Hűségéért és igazságáért a föltámadás lett jutalma. Számunkra is ez a fölmagasztalás, föltámadás, örök élet az evangéliumban gyökerező jutalom. Amikor ezt szemléljük, akkor sejtünk meg valamit abból, mit is jelent szolgálni. Mennyire nem megalázó vállalni a szolga szerepét és küldetését, melyet maga Jézus szentelt meg és emelt minden más fölé önmagában. Mindenkinek szolgája lettem, halljuk az apostoltól. Ezt formálja az emberben az evangéliummal való találkozás. Pál apostol sem volt mindig mindenki szolgája, de azzá lett, mert találkozott Valakivel, aki maga az örömhír.
Mennyire szüksége van az evangéliummal való találkozásra a mai embernek is, akinek lelki állapotát hiteles tisztasággal mutatja be a Jób könyvéből vett szentírási olvasmány. Evangélium nélkül valóban olyan az emberi élet, ahogyan azt az ószövetségi bölcs látja. Csupán küzdelem, napszámos élet, lélektelen rabszolgaság, melynek modern formái félelmetes képekben állnak előttünk. Csalódások, keserves tapasztalások, reménytelenség uralja a boldogságát kereső, de azt valójában nem találó mai ember benső világát. Ehhez az emberhez küld bennünket Mesterünk az evangéliummal. Van tehát üzenete életünknek mások felé. A reménytelenség és kilátástalanság ördögi köréből van kilépési lehetőség. Ez pedig nem más, mint a találkozás azzal a Jézussal, aki szavával, tetteivel és imádságos csöndjével meggyógyít minden betegséget és minden bajt, kiűzi az ördögöket, hogy megtisztult énünk alázattal fogadhassa be Isten szeretetének ajándékát és küldetését. Csak vigyázzunk arra, hogy Jézus arcának vonásai hitelesen jelenjenek meg rajtunk, mert ez már a mi felelősségünk. Hollai Antal/MK