Évközi 6. vasárnap, február 16.

„Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem. Jézus kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”.
A lepra szörnyű betegség. Jézus korában is az volt, sőt egyenlőnek tekinthető a halállal. Aki megbetegedett benne, az élő halottnak számított. A reménytelen, kilátástalan élet értelmében teljességgel elszegényített ember képe jelenik meg előttünk ebben az evangéliumi képben. A gyógyíthatatlanul beteg ember áll előttünk, akiben nem csak kimondhatatlanul nagy életösztön, élni akarás található, de még ennél is sokkal nagyobb bölcsesség és hit, mely őt Jézushoz vezeti. Az evangéliumi jelenet jól alkalmazható a mai ember sajátos vonásainak megrajzolására. Nem ritkán úgy tűnik ugyanis, hogy korunk embere is kezdi fölfedezni saját magán a gyógyíthatatlanul beteg lelkület jeleit, az önmagától is undorodó, de kitaszítottságát és magányát el nem fogadó, reménytelenségébe bele nem nyugvó belső indításait. És keresi a megoldást, a kiutat. Sokan még vakvágányon haladnak, de vannak már, akik fölismerték, hogy Jézusban van a gyógyulás egyetlen esélye, és ezt megragadva, ezt az egyetlen lehetőséget el nem szalasztva jönnek Jézushoz, és kimondhatatlan boldogságot találnak a Szabadítóval való találkozás intim pillanataiban.
Ugyanazt teszik, amit az evangéliumi ember: leborult Jézus előtt és kérlelte. A gesztus és a szó együtt tanúskodnak arról, milyen mélységes meggyőződésből fakadó hit lakik ebben az emberben. Õ nem csak valamit kér, nem is csupán részvétre, együttérzésre szomjas, nem elégszik meg a jámbor rabbi imádságos közbenjárásával, vagy vigasztaló szavaival, hanem olyan hitvallást tesz, mely egyszerre beszél Isten nagyságáról és az ember bizalmáról. „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem.” Milyen utat járhatott be ez az ember, mire eljutott erre a felismerésre? Hányszor tapasztalhatta meg kortársai megvető, esetleg lesajnáló pillantásait. A kitaszítottságot, az emberségéből kiforgatott, embertelen sorsot. Mi minden megfogalmazhatódott a lelkében, ami késztette erre a hitvallásra. Mindezek a tapasztalások jelen vannak a mai ember életében is. Nem kell távoli vidékekre mennünk, hogy lenézett, megvetett, kitaszított, emberségében megalázott emberekkel találkozzunk. Megvan-e bennünk Jézus lelkülete, akiről kifejezetten vallja az evangélium, hogy: „megesett rajta a szíve, kinyújtotta a kezét, és megérintette”. Az evangéliumot hallgató embernek is szüksége van arra, hogy fölismerje saját nyomorúságát és Jézus isteni erejét, hogy képes legyen megtenni az evangéliumi mozzanatot: térdre borulni Jézus előtt és megvallani az ő nagyságát és erejét.
A válasz sem lehet más, mint a szeretet evangéliumi parancsa: Akarom! Tisztulj meg! Jézus nem egyszerűen elfogadja az ember vallomását, hanem kinyilatkoztatja isteni dicsőségét, amikor nem csak annyit mond: Tisztulj meg! Hanem azt is mondja: Akarom! Hiszen ezért jött, ez az ő messiási küldetése, hogy szabadulást hirdessen a raboknak, hogy meghirdesse az Úr kegyelmének esztendejét. Nem csupán a szavaival, de a tetteivel is, mert nem csak szólt az emberhez, de meg is érintette. Pedig jól tudta, hogy a leprást nem szabad megérinteni, mert maga is tisztátalan lesz. De éppen ezt nyilatkoztatja ki. Benne valami új jelenik meg. Õ a tisztaságot, az újjáteremtést hozza, és ezzel meg is érinti az embert, hogy ami tisztátalan, az legyen egészen tisztává.
Az ószövetségi olvasmány, Mózes harmadik könyvéből, még csak a diagnózist és az elkülönítést ismeri. Az evangélium újszövetségi tapasztalása gyógyít. Ez a különbség a kettő között. Ma evangéliumi emberekre van szüksége a világnak, akik nem csupán megállapítják a pusztító bajokat, az emberiséget reménytelenségbe és kilátástalanságba taszító sebeket, de képesek gyógyítani is. Van-e erő és van-e gyógyszer a kezünkben a sebek és betegségek gyógyítására? A legfontosabb gyógyszer az, hogy nem feledkezünk meg róla: mi is gyógyult emberek vagyunk. Azt a Jézust kínáljuk a világnak, aki minket is meggyógyított, aki egyedül volt képes nekünk is reményt és örömet adni. Az ember is „alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot”. És ennek az lett a következménye, hogy „mindenünnen özönlöttek Jézushoz az emberek”. Valami hasonló tanúságtételre hív bennünket is Jézus.
Ez a tanúságtétel pedig olyan formákban valósul meg, ahogyan azt Szent Pál apostol vallja a második szentírási olvasmányban, a korinthusi levélben: „Akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére”. Az evés és ivás a legtermészetesebb mindennapi szükségletünk. Az egyszerű, a természetes, a mindennapi, a leghétköznapibb dolgokban kell megdicsőíteni Istent. De a tanúságtételhez tartozik az is, hogy „ne botránkoztassunk meg másokat”. A botrányok a legélesebb akadályai evangéliumi tanúságtételünk hitelességének. És ami talán a leglényegesebb szabály, de egyben a legnehezebbnek tűnő is: „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek”. Talán éppen itt válhatunk leginkább hasonlóvá Jézushoz, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak. Aki nem azért jött, hogy a maga akaratát cselekedje, hanem annak akaratát, aki küldte. Aki azért jött, hogy üdvözítse mindazokat, akik hittel és alázattal közelednek felé, gyógyulást és életet remélve a vele való találkozástól. Bármilyen gyönge is, mégis boldog, aki így közeledik felé. Hollai Antal/MK