Évközi 8. vasárnap, március 2.

„Vajon böjtölhet-e a násznép, míg velük van a vőlegény?”
Ma ismét Jézusnak egy kérdésével találkozunk az evangéliumban, melyre tőlünk várja a feleletet. És mivel a kérdés onnan fakadt, hogy egyesek megbotránkoztak Jézus tanítványainak viselkedésén, ő maga adja meg a feleletet is nagyszerű pedagógiai bölcsességgel. Ma ismét arra tanít bennünket, mi az, amivel több az Újszövetség az Ószövetségnél. Ma ismét megvilágítja előttünk az igazságot, a szeretet mélyebb értelmének kinyilatkoztatását, mely tartalommal tölti meg a törvény betűjét. Egyszóval ma ismét életet visz Jézus a holt betűbe, hogy az is képes legyen életet közvetíteni az ember nem ritkán holt, formákba merevedett vallási gyakorlatainak.
A böjt a próféták ajkán megszólaló isteni parancs. Célja a szív megtisztítása minden hiábavalóságtól és bűntől. Már Izajás próféta könyve is felhívja a figyelmet arra, milyen az Istennek tetsző böjtölés: „Oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Törd meg kenyeredet az éhezőnek…”(Iz 58,6-7). Mindezek a tettek olyan erőt ajándékoznak az embernek, hogy valóban képes lesz egész egyéniségét megújítani. Ez a fajta böjtölés az Újszövetségben sem veszíti értelmét és jelentőségét. Jézus nem is arról beszél, hogy nem lenne szükség az Isten iránti szeretetünk bizonyságául szolgáló böjtre, hanem azt világítja meg, hogy velünk van a vőlegény, és ez az öröm ideje. Õ azért jött, hogy megtanítson erre az örömre. A böjtnek is megvan az ideje. Jézus maga is böjtölt az evangéliumok tanúsága szerint. És világosan beszél arról is, hogy eljön majd az idő, amikor elviszik a vőlegényt, és akkor, azon a napon majd böjtölnek a tanítványai is. De ez a böjtölés új lelkületet kíván. Ez a böjtölés, ez az Isten iránti szeretet az új bor, amelyet nem lehet megvalósítani régi szokványos lelkülettel. „Az új bor új tömlőbe való”. Jézussal való találkozásunk éppen arra szolgál, hogy levessünk magunkról mindent, ami régi, és Krisztusba öltözködve, új emberként, új életet éljünk (Kol 3,9-10). Az Ószövetség előkép, mely Istenről beszél, és ahogyan azt Szent Pál apostol is tanítja: nevelőnk Krisztusra (Gal 3,22). Az Újszövetségben pedig maga Isten szólal meg, már nem közvetítők által, hanem Fiában.
Õ az a vőlegény, aki szereti, magához veszi jegyesét, az Egyházat, az Isten népét, hogy örökre magához kapcsolja szeretetének kinyilatkoztatása által. Erről a jegyesi szeretetről beszél a mai szentmise első olvasmánya is, melyben Ozeás prófétán keresztül szól az Úr. Mennyire megrendítőek és misztikus képekben gazdagok e szavak, melyek Isten irántunk való szeretetét talán az Ószövetségben nem mindig megszokott gyöngédséggel közvetítik: „Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat”. Igen, ezek azok a pillérek és tartóoszlopok, melyekre valóban felépülhet a tartós, tiszta és értéket hordozó szeretetkapcsolat. Az igazság, a törvény, a jóság, a szeretet és a hűség az, amely megadja az Istentől rendelt dolgok értelmét. Megismertetnek magával az Úrral. Éppen ez az ismeret az, ami hiányzik a mai ember életéből. Ezért halványodik el az értelme ezeknek az értékeknek, s talán éppen itt fedezhető fel küldetésünk lényege: megismertetni újra embertársainkat az igazság, a törvény, a jóság, a szeretet és a hűség időtálló értékeivel, melyeket magától Istentől sajátítunk el mi magunk is. Mert az Istent kereső ember életének nem az a célja, hogy jó tetteket vigyen végbe, hanem, hogy közösségben legyen az Úrral. És ennek a közösségnek gyümölcsei, tanúságtevői a jó cselekedetek. Az Úrral való közösség vezet el az új, a lélek szerinti életre.
Szent Pál apostol, a második szentírási olvasmányban ugyancsak erre az új életre figyel és irányítja a mi figyelmünket is. Ennek az új életnek forrása az a bizalom Isten iránt, mely Krisztusból ered. Õ az a forrás, akihez érdemes odamenni, hogy merítsünk belőle. Bőven ajándékozza nekünk kincseit. Ahogyan Szent Efrém írja: „aki szomjas, az örül, amikor iszik, és nem búsul azon, hogy nem bírja kiinni az egész forrást. Hiszen ha kielégíti szomjadat a forrás anélkül, hogy teljesen kimerült volna, akkor majd később megszomjazva ismét ihatsz belőle”. A forrásból fakadó víz mindig sokkal több, mint amit meg tudunk inni, így másoknak is adja éltető erejét és mi is újra vissza tudunk térni hozzá megújulni. Állandóan meg kell újítani bizalmunkat Istenbe, ez mindennapos feladatunk. Nem önmagunk erejére támaszkodunk, hanem Istenhez fordulunk, mert „Õ tesz minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké. Hiszen a betű öl, a Lélek pedig éltet”. Itt érünk vissza a kiinduló kérdéshez: tartalommal megtölteni a törvény betűjét, életet vinni a holt betűbe, hogy az is képes legyen életet közvetíteni. Nem a régit foltozgatjuk, nem a megkopottat javítgatjuk, hanem új tömlőbe új bort töltünk, mely erővel teli. Ezt nevezzük tanúságtételnek, mely szavak nélkül is hirdeti a megújult élet boldogságát. A Krisztust követő ember egyéniségén átragyogó boldogság a legigazabb ajánlólevél az evangélium mellett. Ezt hordozzuk magunkon, a szívünkben. Ezt olvassa és értse meg minden ember, mert ezt az evangéliumi boldogságot az élő Isten lelkével írják az élő szív lapjaira. De boldogok lehetünk, ha merünk így új lendületet vinni mindennapi csöndes tanúságtételünkbe. Hollai Antal/MK