Fabrizio atya testvérének vallomása: Szemmel látható volt benne Isten hatalma

Elmondja, hogy Fabrizio mindig különleges ember volt. Már gyerekként is kedvenc játéka a szerepjáték volt: ő játszotta a papot, a többiek pedig részt vettek a miséin. A vasárnapi misét semmiért sem szalasztotta volna el. Egyszer nagyon rossz idő volt, nem engedték meg az akkor hétesztendős kisfiúnak, hogy elmenjen a misére: elkeseredésében betört egy ablakot. Attól kezdve soha nem tiltották meg neki a misére járást.

Fabrizio és a testvére között egy év korkülönbség volt: úgy nőttek fel, mint az ikrek, egy lélek két testben. Útjuk akkor vált külön, amikor Fabrizio jelentkezett a szemináriumba. Ezt a döntését örömmel vette tudomásul a család, és ahogy haladt előre az úton, egyre jobban érzékelték, milyen boldoggá teszi őt ez a döntés, mennyi fény árad belőle. Egyre ragyogóbb mosolya átragadt a körülötte élőkre is.

Pappá szentelése az egész család életét megváltoztatta. Így ír erről Fabio: „Fabrizio mindig nagyon-nagyon félénk volt, mindig csak arra válaszolt, amit kérdeztek tőle, soha egy szóval sem mondott többet. Nagy csendben élt, amiről ma már tudjuk, hogy ezer szónál többet ért. Az első miséjén áramütésként ért minket, ahogyan Isten szavát hirdette. Prédikációi soha nem voltak sem nehezen érthetőek, sem túl hosszúak. Közvetlenül  szólt a hívek szívéhez, akiket (mint minket is) magával ragadott az a kedves, de ugyanakkor erőteljes, ellenállhatatlan hang. Fabrizio az oltárról az Isten szava iránti leírhatatlan szeretetet sugározta, amit nehezen lehetne körülírni.”

Papi szolgálata során különös figyelemmel fordult a fiatalok és a gyerekek felé, akikkel képes volt egy csendes, mégis gazdag tartalmú párbeszédet kialakítani. A modern technológiát jól ismerte, a kamaszokhoz a számítógépen keresztül is közel került, a rádiózás iránti szenvedélye pedig arra vezette, hogy saját adást indítson, ahol Isten szavát közvetítette a leghíresebb slágerek mellett. Saját weboldalt is működtetett, ahol előre közzétette a vasárnapi evangéliumot, hogy másokkal együtt kommentálják. A weboldalán ott van az a történet is, ahol a mag meghal, hogy életet adjon más magvak – mintha előre vetítette volna.

Fabio visszaemlékezik a betegség kezdetére. Fabrizio 2010. november 4-én testvérük nászmiséjét celebrálta és végigsírta a szertartást. Akkor senki sem értette, mi történik. Másnap volt Havas Boldogasszony ünnepe, amikor a reggeli miséről testvére úgy ért haza, hogy erős fájdalmat érzett a mellkasában. Azonnal kórházba szállították, onnan egy másik, szívsebészeti osztállyal is rendelkező kórházba került, mert a szív körül képződött folyadék veszélyeztette az életét. Végül műtét nélkül, orvosságokkal helyrejött, de a hazabocsátás előtti utolsó kontroll kimutatta, hogy valami probléma van a szíve belsejében.

A továbbiakról így ír a testvére: „Ekkor kezdődött az igazi kálvária, amelyet Fabrizio mindvégig lefegyverző csendben viselt, egyedül az aggasztotta, hogy nem tudja folytatni szolgálatát.” Műtét következett, lehangoló eredménnyel: angioszarkóma a szívben; kemoterápia, sugárterápia szükséges. Fabio így folytatja: „Itt aztán szemmel láthatóvá vált benne Isten hatalma. A kemoterápia napjaiban, a kezelések után azonnal kérte, hogy visszamehessen a szemináriumba (ott is aludt), a mindannyiunk által jól ismert mellékhatások ellenére. Az idő múlásával aztán, Istennek hála, a kontrolleredmények azt mutatták, hogy a betegség teljesen eltűnt.”

Másfél évvel később azonban visszatért, ugyanazon a helyen, és ekkor már nem lehetett a korábbi kezeléseket alkalmazni. Egy rendkívül kockázatos sugársebészeti kezelést javasoltak az orvosok. Egy hónapig volt egy firenzei kórházban, távol a családjától, híveitől, de ekkor sem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor misét mutathatott be. Állapota javult, de tavaly májusban áttétet fedeztek fel a májában és a lépében. „Attól a naptól kezdve én és a családom, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy mellette lehettünk betegségében, Krisztust láttuk a saját házunkban, ő volt ott Fabrizio arcában. Minden szenvedése ellenére mindig derűs volt (sokkal inkább, mint mi), annyira, hogy mindenki szeretett vele lenni. Egy beteggel szemben sokszor az ember első reakciója a menekülés, mégpedig minél messzebbre, hogy a fájdalom ne érje el az élet hétköznapjait. Mi azonban jobban éreztük magunkat ebben a különös szenvedésben, furcsa módon örömünket leltük benne.”

Októberben Fabrizio egyre rosszabbul lett, de ekkor újabb csoda történt: Ferenc pápa hívta, hogy 25-én koncelebráljon vele a szentmisén. Ekkor mintha feltámadt volna. Ereje teljében vállalta az utazást, és az örömteli nap után a család azt hitte, Fabrizio meggyógyult.  De nem így történt, egyre többször kellett kórházba vinni. „A betegség napról napra átváltoztatta a testét, de nem a lelkét. Megmaradt, kicsiny erejét arra fordította, hogy Istent szolgálja, elkeseredett, ha testi ereje nem tette ezt lehetővé. Egy nap egyszer nyitotta ki a szemét, amikor imádkozott. Megindító pontossággal, csakis azokban a pillanatokban feléledő figyelemmel kezébe fogta a breviáriumot, elolvasta, mintha az lenne a legjobb orvosság. Miután végzett, ismét erőt vett rajta a májelégtelenség okozta bágyadtság. Egyszer azt mondta: ’még misét sem tudok mondani’, de mégis mondott. Az utolsó napokban is, karácsony körül még mondott misét otthonában, csukott szemmel, nem tudott felkelni sem, még a kezét sem tudta felemelni az átváltoztatáskor.”

Szilveszterkor minden erejét összeszedve a konyhában ülve várta meg családjával az éjfélt, majd szobájába visszatérve „szeretett mennyei édesanyja karjaiba távozott.”

Fabio elmondja még azt is, hogy halála napján találta meg testvére levelét, amit Ferenc pápához írt és amit át is adott neki. Villámcsapásként érte a mondat: „nem a gyógyulásomat kérem”. De csak egy pillanatig érezte ezt, aztán megértette, hogy Fabrizio Isten iránt érzett szeretetéről árulkodik. Fabio végül leírja saját lelkiállapotát is: „Egy hét elteltével a családommal együtt úgy érzem, hogy új szívem van, amely különös derűvel tölt el egy olyan időszakban, amit senki nem irigyelhet, de ugyanakkor senki nem érthet meg.”

Magyar Kurír
(tzs)