Fáj a puszta lelke (1)

Az emberek Hortobágyon templomot építenek. Kell ide egy templom, mondják, mivel itt 1989-ig még pap sem temethetett. Pedig lett volna kit. …A puszta mégiscsak benépesült, hiszen a Rákosi-rendszer legsötétebb éveiben 1950-től 1953-ig a jelenleg 1800-as lelkes Hortobágy és tanyavilága tízezer lelket is számlált. Igaz, ők „nem voltak sehol”, mivel az ÁVH-sok a személyi irataikat is elégették.

Kell ide egy templom, mondják az akkori „hortobágyi fiatalok”, akik a tízezerből még élnek. Kell ide egy templom, mert már másképpen nem megy. Egyetlen tere van a templomnak, ahol megfér majd bűntől, felekezettől függetlenül mindenki. Ahol egyformák végre az emberek, ahol már nem szabad szitkozódni, gyűlölni, ahol el kell engedni a fájdalmat, meg kell végre bocsátani. Ahol elfér a mezítláb elhurcolt gyermek, az álmaitól megfosztott diáklány, a földönfutóvá lett család, és elfér az egykori ÁVH-s katona is. Mert ha valaki belép a templomba imára kulcsolva a kezét, nem teheti azt megbocsátás nélkül. Nagyon nehéz megbocsátani. Az emberek építkeznek, békéjüket akarják végre.

– Én is „hortobágyi fiatal” lettem, amikor leszereltem, nekem sem volt könnyű! Oda lett az életem! Engem is kitaszítottak! Én ezt nem akartam – mondja, mintegy segélykérően Kovács Lajos hortobágyi lakos, aki sorkatonai szolgálatát töltötte az Államvédelmi Hatóságnál 1950-től 1953-ig. 21 éves volt. ÁVH-s katona lévén, parancsteljesítésre, az internálásra ítélt családokat gépfegyverrel kísérte Hortobágyra.

„1949-ben a Magyar Dolgozók Pártja teljhatalmi pozícióba kerülése után, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett személyi kultusz körülményei közt honosodott meg Magyarországon a szocializmus korábbi, szovjetunióbeli gyakorlatában gyökerező kitelepítési forma,” amely a XX. század legkegyetlenebb módszerét, az embercsoportok . ellen irányuló gettósítást jelentette. Azonban számos eset bizonyítja azt is, hogy nemcsak csoport, hanem egyetlen osztályidegennek minősített személy, család is áldozatul esett az internálásnak. Az indok sokféle lehetett. Személyeket tehát, de nagyrészt családok ezreit – kulákokat, gazdasági okokból azokat, akik nem akartak tömörülni a tsz-be, a déli határzónából elmozdított családokat, a városi kitelepítések során a volt uralkodó osztály tagjait, az ország sorsában szerepet játszó értelmiséget, polgárságot – fosztották meg vagyonától, internálták a hortobágyi tanyákon kialakított szigorú, fegyveres őrizet alatt álló zárt táborokba, és tartották fogva embertelen körülmények között Magyarországon.”
Gulyás Gyula – Gulyás János: Törvénysértés nélkül (Láng Kiadó, 1989. )

A rendszer foglya

Kovács Lajos, volt ÁVH-s katona nem sokáig érezhette a bevonulás büszke pillanatait. 

– Egy fűzősszárú meggyszínű csizmát vett nekem az édesanyám a tiszacsegei vásárban, abban vonultam be katonának. Milyen büszke voltam! Akkor még nem tudtam hová visznek. Az állomáson tudtuk meg, hogy ki hová kerül. Engem a kék ÁVH-hoz soroztak be. Szegény édesanyám nagyon sírt, mert akkor már ismert volt a rendszer szigorúsága, de én nem dönthettem, nekem ez jutott. A bevonulásunk után egy hónapig Szombathelyen karhatalmi kiképzést kaptunk, majd előzetes letartóztatásban lévő politikai bűnözőket is kellett őrizni a megyei ÁVH nyomozó osztályán lévő fogdákban. Ide zárták azokat, akik nem értettek egyet a Rákosi-rendszerrel, a határsértőket, mert sokan menekülni próbáltak a rendszer elől. Ezeket a politikailag összeférhetetlen embereket kivonták a forgalomból. A politikai órákon a Rákosi-rendszer hatékonyságáról beszéltek, és arról, hogy a rendet csak ezeknek az embereknek a likvidálásával tudjuk elérni. Azt is mondták, hogy ezeket az embereket ütni-vágni kell, de arra vigyázzunk, hogy senki ne lássa. Voltak, akik engedelmeskedtek a kemény parancsnak. Szegény édesanyám is panaszkodott a leveleiben, hogy elvitték tőlük a kerékpárt, mert nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást. Tudom, milyen sokat jelentett az nekik, anélkül kilométereket kellett gyalogolniuk mindenhová. Persze jól tudta ezt a rendőrség is. Hogyan érthettem volna ezzel egyet?

Nem volt megtorlás

Kovács Ádámné, született Szász Enikő 16 éves volt, amikor Miskolcról Hortobágyra internálták a családjával 1952-ben. 

– Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy a magyarok magyar családok ellen mire voltak képesek. Sokat töprengek azon, hogy ’56-ban, 3 évvel a szabadulásunk után nem koncolták fel azokat a rendőröket, gazdasági vezetőket, akik kegyetlenkedtek velünk. Borsóson az állami gazdaság igazgatója, Széles József vasvillával verte meg az öregembert, mert éhes volt, és nem bírt dolgozni. Mégsem fordult elő megtorlás. Ez is mutatja, hogy mekkora különbség van a két lelkület között. A rendőrök között nem volt mindegyik kegyetlen. Emlékszem, vérhasjárvány volt, édesapám is ebben a betegségben szenvedett. Édesanyám sírva állt a hodály előtt, és az egyik rendőr - akit mi csak „Makra Bercinek” hívtunk, mert nem ismertük név szerint -, ráordított.
– Maga meg mit bőg itt? – A modora nem volt kifogástalan.
– A férjem önkívületi állapotban van.
– Na, maradjon itt, várjon – kiabált ugyanolyan stílusban „Makra Berci”. 10 perc múlva már jött is, és odacsúsztatott édesanyámnak egy lapos üveg rumot.
– Az öreget itassa meg vele – mondta ugyanolyan durva hangon, de megmentette az életét. Ilyen is volt.

Mire való volt ez?

Kovács Lajos a mai napig tehetetlenséget, igazságtalanságot érez.

– Én mindig szabálytisztelő ember voltam, szerettem a rendet, teljesítettem a parancsot. De fegyvert tán soha nem fogtam volna senkire. De még megütni sem tudtam volna egy öreget sem. Az édesapámat láttam volna benne. Mint ahogy sokszor az volt előttem, ahogy ezeket a szerencsétleneket megalázták a többiek. Mire való volt ez? Családokat, gyermekeket, öregeket is vinni kellett a Hortobágyra. Hogy mondhatták azokra az öregekre, csecsemőkre, hogy politikai foglyok? Ez egy esztelenség volt! Nem voltak azok az emberek bűnözők! Katona voltam. Nem tehettem semmit! Az ember csak beletörődhetett a sorsába. Nagyon szenvedtem, legalább annyira, mint azok, akiket elvittek… elvittünk. Fáj, hogy ebben részt vettem, de tiszta a lelkiismeretem, mert ahol tudtam, emberséges voltam mindenkivel.
– Tiszta a lelkiismeretem, én nem bántottam senkit – ismétli újra és újra. Biztosan így is van.
Akinek nincs szégyellnivalója, lesüti szemét ahelyett is, akinek lenne. Lajos bácsinak a tekintete elhomályosodik. 77 éves, de még most is szenved, 55 év után.

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
/……………………/
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

(Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról – 1950)

(folytatjuk)