Fáj a puszta lelke (2)

Színházból az istállóba

Kovács Ádámné nagy színházrajongó volt. Mintha a sors kegyesen megengedte volna, hogy még egyszer utoljára az álmok paradicsomában járhasson, tapsolhasson. Aznap este is ott volt.
– 11 órakor érkeztem haza, a gyönyörű színházi ruhámat a székre terítettem, hogy még reggel megcsodálhassam. Első álmomból hírtelen őrült csengetésre ébredtem fel. Azt hittük, Csaba bátyám jött haza, aki munkaszolgálatos katona volt. Édesapám kinyitotta az ajtót, és tizenkét ÁVH-s özönlött be a lakásba. Apuval gyorsan aláírattak egy papírt és ordibálva közölték, hogy 20 perc múlva a teherautón kell lennünk. Nem mondták meg, hová megyünk, mindenki Szibériától félt.

Fél órát kaptak…

– Sopronba vittek bennünket, csöndben behajtottak egy irodaépületbe – folytatja gépies, monoton hangon Kovács Lajos, hiszen őket is félelemmel töltötte el a jövő percének bizonytalansága. – Bevittek egy szobába, és a további parancsig nem mehettünk a mosdón kívül sehová. Egymáshoz sem szólhattunk. Nem volt szabad a katonának erről beszélni, tilos volt a katonának kíváncsiskodni. Úgy voltunk vele, hogy mindegy mi lesz, a parancsot végre kell hajtani. Egyszer megérkezett az ügyeletes tiszt, aki felolvasta a parancsot: „Fertőboz községből 5-6 családot ki kell telepíteni, a papot is el kell vinni”. Körülmagyarázta, hogy politikailag megfeleljen, hogy mi megértsük azt, hogy ez valóban törvényes dolog. Elmondták, hogy melyik család hol lakik, és azt is, hogy a családokban mennyi felnőtt férfi, nő és gyermek van. Ahol több férfi volt, oda eggyel több katonát küldtek. Jött egy civil hivatásos ÁVH-s ember is, aki felolvasta a parancsot. Ki volt osztva a szerep. Nekem azt mondták, hogy én fogok bezörgetni, és határozottan beszólni: „Gyújtson világot, és nyisson ajtót!” Ha megkérdezik, hogy ki az, azt kell mondani, hogy „Államvédelmi Hatóság”. Ha nem nyitottak ajtót? Be kellett törni. Ha nem gyújtottak világot? Használni kellett a zseblámpát. Ha nem akartak pakolni, a felnőtteket meg kellett bilincselni, és felrakni őket a teherautóra. Fél órát kaptak. Mire volt elég az a félóra?

Kovács Lajos bácsi a gépiesen mondott parancsokat, mintha örökösen ismételné, mintha folyamatosan átélné, értékelné, mit is mondott, mit is gondolt akkor, nem csúszott-e be hiba, amiről majd számot kell adnia.

A „Hortobágyi Madonna”

W. Balassa Zsuzsa alig töltötte be a 18. életévét, frissen érettségizett álmodozó lány volt. Éva nővére 20, édesanyja 50, édesapja 60 éves volt akkor. Õk már egyszer megtapasztalták a hontalanságot, amikor édesapját, mint csapattisztet velük együtt Németországba vezényelték 1944-ben. 1952-ben újra rájuk tört a félelem. Akkor éjjel még nem tudták, hogy egy hortobágyi tyúkól lesz az otthonuk.
 
– Mit vihettünk volna fél óra alatt? Ott kellett hagynunk mindent. Anyukám néhány ruhaneműt szedett össze. Fiatal, álmodozó lány voltam, a számomra legszükségesebb tárgyakat vittem magammal: a szótáraimat, lemezeimet, a gramofonomat, és lekaptam egy nagy 100 cm x 70 cm-es képet a falról. A Madonna című Murillo olajnyomatnak nincs művészettörténeti értéke, de nagyon kedves emlék volt. Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. Borsóson kötöttünk ki. Onnantól kezdve végigkísérte az életemet. A kitelepítés óta a „Hortobágyi Madonna” címet viseli, ma is itt van a szobám falán. A képkeret alján fekete folt árulkodik a kukoricakása főzése közben a petroforról felszálló füstről. A utolsó állomása a hortobágyi templom lesz.

Még most is hallom…

Kovács Lajos folytatja történetét.
– Egy ötgyerekes családot vittünk. Nagy megrázkódtatás volt nekem is! Amikor megláttam azt az öt apró gyermeket, a legnagyobb 10 éves volt, a legkisebb még szopott, azt hittem, nem bírom ki. Hogy sírtak azok! Még most is hallom. Nem lehet ezt elfelejteni. Nekem is ilyen testvéreim voltak otthon. A negyedik öcsém éppen abban az időben született. Riadt kis szemeket láttam, ahogy az anyjukba kapaszkodtak az éjszaka közepén, azt sem tudták, mi történik körülöttük. Ráadásul az apa nem volt otthon, átszökött Ausztriába, miután egy kocsmai verekedés során véletlenül leszúrta a volt párttitkárt. Veszedelmes indulatokat szültek az akkori rendelkezések. Orvos nem volt a faluban, így a pap látta el a sebesültet, aki azt merte mondani, „Hát ez egy szúrásból sikerült!” Erre a papot is vinni kellett. Apa nélkül vittük tehát a családot Hortobágyra. Szegény asszony, mennyi gond szakadt a nyakába aznap éjjel! Jó, hogy kibírta!
Kovács Lajos bácsi valóban nem felejt, mert távolba meredő szemei újra megteltek könnyel. Szégyelli is talán, hogy elérzékenyült…

A cipőmet sem húzhattam fel, mezítláb mentem

Kladiva Imre jászapáti plébános Besenyőtelken nőtt fel, 10 éves gyermekként élte át a borzalmakat, amikor családját internálták Hortobágyra.
– Az 1952. június 27-i nyári estén mi, gyerekek kint játszottunk a ház előtt az utcán, nagymamám a kapuban állt, édesanyámék még kint voltak a határban dinnyét kapálni. Úgy 8 óra lehetett, amikor megjelent egy ponyvás-autó a ház előtt. ÁVH-s egyenruhások ugráltak le. Nagyon megijedtünk, mert gépfegyvert fogtak ránk, üvöltözni kezdtek és beparancsoltak bennünket a szobába. Sírtunk, főleg az óvodás korú húgom. Amikor édesanyámék megérkeztek, édesapámmal aláírattak egy papírt, majd azt a felszólítást kaptuk, hogy csak annyi holmit szedjünk össze, amit egyszeri fordulóval ki tudunk vinni a szobából az autóra. Mezítláb voltam, de még a cipőmet sem húzhattam fel, mert az a konyhában volt, oda sem mehettem be. A húgomnak ki kellett mennie a mosdóba, de azt sem engedték meg, így bent a szobában kellett elvégeznie a dolgát. Sírt szegénykém. Édesanyám, és az ottani asszonyok is sírtak, az ÁVH-sok káromkodtak, üvöltöztek, feltereltek bennünket a teherautóra, mint a birkákat. Elindultunk, majd láttuk, hogy más utcákból is kanyarodnak ki ponyvás autók. Bevárták egymást, és úgy mentünk tovább. Borsósra vittek bennünket.

Éjfél után minden megváltozott

– Azért nem mentünk nappal, mert az ÁVH-sok féltek, hogy ha a lakosság meglátja a családok elhurcolását, akkor fellázadnak – magyarázza Kovács Lajos az éjszakai rajtaütéseket. – Volt már erre példa, hogy az emberek megakadályozták a parancs teljesítését, ezért határoztak így. Éjfél után kettő körül indultunk el az öt gyermekkel és az anyjukkal. Az asszony fogta a fejét, sopánkodott, kérdeztem tőle, mi a baj. Azt mondta, fáj a feje. Erre én adtam neki a gyógyszerből, amit elraktunk. A katonatársam is így gondolkodott, egyébként ezt nem tehettem volna meg. A hivatásos ÁVH-sok nagyon kegyetlenek voltak. Még hallani is rossz volt, ahogy bántak az emberekkel. Csak akkor segíthettünk, ha hasonlóan gondolkodtunk.

Ágyastul hozták el…

– Azt hittük már soha nem lesz vége, amikor ’53 januárjában, a szabadulásunk évében Kunmadarasról hoztak hozzánk 150 személyt – idézi emlékeit W. Balassa Zsuzsa. – A Hortobágyi Csárdával szembeni épületben, a kultúrházban helyezték el őket, a amit már lebontottak. Hideg volt, sokan meghaltak közülük. Érkezett velük egy olyan beteg idős asszony, hogy már mozdulni sem bírt, ágyastul hozták el otthonról. Szegény állandóan csak azt hajtogatta, hogy „haza, haza”. A kunmadarasi férfiak összebeszéltek, megfogták a beteg nénit ágyastul és mondták neki: „Na, Annus néni, most hazavisszük!” Átvitték a terem túlsó végébe, mire Annus néni megkérdezte: „Már otthon vagyok?” „Igen, Annus néni, hazavittük”… és meghalt. Egy 12-13 éves kislány az anyja karjaiban halt meg, mert hiába sírdogált szegényke, hogy fáj a hasa, nem engedték orvoshoz. Amikor nagy nehezen bevitték a kórházba, a röntgenfelvétel után meghalt. Az orvos, aki éppen vizsgálta megjegyezte: „Maguk megint csak öltek.” Volt olyan terhes asszony, akit úgy hasba rúgott az egyik ÁVH-s, hogy elvetélt. Szegény még látni sem láthatta, el sem temethette gyermekeit. Ikrei voltak.

Az ÁVH-s katonákat is megfélemlítették

– A másik családot Szigetközből a Hajdúnánási Állami Gazdaságba vittük – folytatja nagyot sóhajtva Kovács Lajos, mintha az emlékezés nehezén már túl lenne. – Nem voltak hajlandók a tsz-be belépni. Lovuk, szekerük, tehenük is volt. A férfi ment a padlásra a kolbászért, szalonnáért, menni kellett vele, nehogy felakassza magát. Ha bármi történik, engem hadbíróság elé állítanak. Mi is meg voltunk félemlítve. Ott maradt mindenük. Azt ésszel fel sem lehet fogni, mit jelenthetett az a szerencsétleneknek. Nemcsak a vagyonukat, a pénzt, hanem az életüket vették el. Sokan megijedtek ezek után, és mentek a tsz-be. Nem volt már üres a tsz! Azok szervezték, akiknek talpalatnyi földjük nem volt, és így akartak vagyonhoz jutni. Gyalázatos! Voltak, akik öngyilkosok lettek, vagy levágták állataikat, csak ne kelljen beadni a tsz-be. Sokszor felmerült bennem a kérdés: ki az, aki ezt igazságosnak tartotta? Mi 48-an tiszacsegeiekkel egy században voltunk az ÁVH-nál. Volt köztünk városi gyerek, ipari munkás, aki párttag volt. Azok elhitték, hogy törvényes dolgot tesznek, hogy az országban csak így lehet rendet tenni.

A barátnőm szabadságából éltem

W. Balassa Zsuzsa egy 18 éves lány mindennapi harcáról szóló leghitelesebb kordokumentumot tartja a kezében, ami nem más, mint egykori barátnőjének Hortobágyról írt, hiánytalanul megőrzött levelei.
– A félelem légkörében élve egyetlen egy dolog tartott életben. Az álmaimat nem adtam oda nekik. Folyamatosan kapcsolatot tartottam a külvilággal, a szabadsággal. A barátnőm szabadságából éltem. Az tartott életben, hogy a levelemen keresztül szabadnak éreztem magam. A családom többi tagja sokat sírt, idegesek voltak. Nagyon sok levelet írtam, megpróbáltam a siránkozást kerülni, igaz, a tények közlése sem maradt el, de fontos volt, hogy egy normális levelezős kapcsolat alakuljon ki köztem és a barátnőm között, ami életben tartott. A drága jó Kati barátnőm megőrizte nekem ezeket a leveleket.

Balmazújváros-Kónya Aranybárány szálloda

– Másnap délután érkeztünk meg ide Hortobágyra. Szakadt az eső, kövesút nem volt Borzasig, így leraktuk őket a vizes gyepre a kőhídnál – idézi tovább kitelepítési emlékeit Kovács Lajos. – Onnan vitték a családokat tovább a rendőrök Borzas-tanyára. Fáztak, és rettenetesen féltek. Nyár volt, de a nagy feneketlen sár még azt is elfeledtette velük. Egy nagy istállóba zsúfoltak be vagy 250 embert. Hallottam, hogy Kónya-tanyára is egy U alakú hodályba legalább 300 embert helyeztek el. Amikor azok a szerencsétlenek levelet küldtek haza, a borítékra feladónak „Balmazújváros-Kónya Aranybárány szállodát” kellett írniuk.

Kladiva Imre atya szerint a gyerekek nem élték át olyan tragikusan az ottani éveket, megtalálták a maguk szórakozását, nem gondoltak a jövőre. 

– Az volt a szerencsénk, hogy aránylag enyhe volt a tél – mondja a plébános –, persze igyekeztünk, ahogy tudtunk felkészülni rá, mert nyáron tűzrevalót gyűjtöttünk, oly módon, hogy a megszáradt tehénürüléket összeszedtük a határban, gyepen, legelőn, és a főzéshez is ezt használtuk. „Jaj, édesanyám, büdös lesz ez!” – mondogattuk, de nem volt más tűzrevaló. Lám-lám a természet mindenféle körülmények között megmutatja az utat az életben maradáshoz. Imádkoztunk, a hit segített, és a reményt soha nem veszítettük el. Izgalmas élmény volt még, amikor titokban megszerveztük a nagyapám látogatását, mert a rokonok sem jöhettek hozzánk. Találkozási pont volt a középső kacsaól.

(folytatjuk)