Fáj a puszta lelke (3)

A tyúkól számunkra a mennyország volt

– A tyúkól a második szállásunk volt, elköltöztettek bennünket novemberben a hodályból, a Hotel Hortobágy akkori épületébe, és a mellette lévő cselédházakba, disznóólba, tyúkólba – említi mosolyogva ezt a fordulatot W. Balassa Zsuzsa. – Nagyon szerencsések voltunk, mert a tyúkólat kaptuk, amely alacsony lévén melegebb volt, nem beszélve a méretéről, így csak a mi családunk fért el benne. A nagyteremben továbbra is 80-90 személyt zsúfoltak össze, a kisebb házakban pedig 3-4 család is ellakott. Különböző betegségek ütötték fel a fejüket, magas lázzal én is feküdtem. Borsóson két nagy vérhas-járvány is volt: ’52 augusztusában és ’53 januárjában. Sokan szenvedtek ebben a fertőző betegségben, de nem akartak orvost hívni. Emlékszem egyszer 9 embert vittek be vérhas-fertőzéssel a kórházba, de egyik sem jött vissza. Aki a debreceni kórházban halálozott el, azt a debreceni köztemetőben, aki a táborban, azt pedig Balmazújvároson temették el.

Szégyelltem magam

Kovács Lajos ÁVH-s élményei összemosódnak, ugyanazt a szégyent érezte, amikor az őrizeteseket kísérte. 
– Szégyelltem magam, ha civilek láttak, mert látszott a szemükben a megvetés, amikor fegyveresen kísértük a rendszerellenes foglyokat. Hallottuk, ahogy összesúgnak a járókelők: „A sógoromat is ilyenek vitték el…” „Nekem meg a bátyámat…” De nem mondhattam, hogy én nem vagyok „olyan”! Rosszul esett. Nagyon fájt… Helyette azt kellett kiabálnom: „Figyeljenek ránk! Ha valaki szökést próbál kísérelni, felszólítás nélkül fegyvert használunk! Megértette mindenki?” Amikor szemtől szemben álltunk egymással, és tettük fel a bilincset, legszívesebben azt mondtam volna nekik, hogy menjetek haza a családotokhoz. Szégyelltem magam, csak gépiesen mondtam a szavakat. Mert a hivatásosaknak piszkos volt ez a munka, velünk végeztették el a nagytakarítást. Akkor volt nagy szájuk, ha nem látta őket senki. Csak a sötétben voltak urak. Egyike voltam a rendszer megtestesítőjének. Nem kiabálhattam úton-útfélen, hogy csak parancsot teljesítek. Az emberek szemében az ÁVH-sok állatok voltak, és benne én is.

„bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
gyermeked neki nemzed,
ha eszel, őt növeszted,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;”

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

A hivatásos ÁVH-s katonák az őrizetesekkel úgy beszéltek, mint a kutyával. Volt egy horthysta katonatiszt a fogdában, csúnyán megalázták. Amikor a mosdóba kérezkedett, a szakaszvezető először belerúgott az ajtóba, az a szerencsétlen egyből összevizelte magát, annyira megijedt. Amikor ment kifelé amaz látta a nadrágját, ráordított.
- Futás! – szaladva ment a szegény idős ember. Visszafelé is szaladt szegény.
- Hova rohan! Azt hiszi, már hazafelé megy? Vén csavargó, még szaladgál itt mint egy taknyos kölyök! – és rá-ráemelte a kezét… Ilyet kellett látni. Amennyire csak lehetett, emberségesen bántam ezzel az emberrel, mire egyszer azt mondta nekem.
- Nem felejtem el, amit tett. Lehet, hogy még én mondom majd magának, hogy álljon kényelmesen előttem.

Nem az én bűnöm
- Soha nem bántottam senkit, amit tettem, parancsra teljesítettem. Amikor fogdaőr voltam, az egyik ÁVH-s szakaszparancsnok behivatott az irodájába és azt mondta:
- Kovács elvtárs! Maga még fiatal. Egy rendszer nem szokott tovább tartani egy ember életénél. Maguktól még számon kérhetik az életben, hogy miért bántak így ezekkel az emberekkel. Nem szabad szigorúnak lenni, mert ezek nem zsiványok, gyilkosok, betörők, csak másként gondolkodnak. Olyan emberrel menjen szolgálatba, akivel maga is egyetért. De tudtam volna mondani, hogy az én édesapám sem ért egyet! – de nem mertem. Hortobágy, Hortobágy! Ki gondolta volna, hogy egy ilyen rabságot kapok a lelkembe? Katonakoromban, amikor csendben, magamban voltam sokszor eszembe jutott: Mi lesz velem ha én hazamegyek Hortobágyra? Tiszacsegei voltam, de édesapám a hortobágyi földünket művelésre nekem adta és tudtam, hogy Hortobágy lesz az új otthonom. Ott vannak ezek az ártatlan emberek, rólam tudni fogják, hogy ÁVH-s voltam… Ki gondolta volna, hogy ’53-ban Sztálin meghal? Így, mire leszereltem, a táborokat is megszüntették. Bárhogyan is alakult volna, Hortobágyra kellett hazamennem. A sorsát senki sem kerülheti el, nem menekülhettem volna életem végéig. Maradtak itt családok önszántukból, de nem bántottak, tudták, hogy jóravaló ember vagyok.

… de ha egyszer hívnának, úgy elmondanám...!
 
Azok az emberek ide szoktak járni a sínkereszthez találkozóra, az az emlékművük. — Kovács Lajos, mintha nem véletlenül említené ezt… ilyenkor ő is emlékezik. — Én úgy tartom, hogy nekem nem illik oda menni… magamtól nem is mennék, de ha egyszer szólnának, elhívnának, úgy elmondanám, hogy rám ne haragudjanak, én nem akartam! Öt éve, telefonon megfenyegettek. Akkor már épült a templom. Nem felejtenek. Egy lettem a sok közül.

Azt mondják, Jó Pásztor lesz a neve a templomnak. Én is pásztor voltam. A templomnak vasaló alakja van…, hasonlít az én pusztai kunyhómhoz, az védett meg a cudar hidegtől, a széltől a pusztában… Ej, ha ebben is felmelegedhetnék! Ha megbocsátanának nekem is! Most már lassan készülődöm, 77 éves vagyok, számadásra kerül a sor.

Szemében könyörgés, a félig kész templom előtt otthagyott farakáson ül, kezeit tördeli, a távolba néz, valamit lát a könnyein keresztül, talán eszébe jut a kunyhója, a pásztortűz, a meleg, amit elvettek tőle, amit nem érzett már régóta. Talán majd egyszer…

„…mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Még fáj a puszta lelke…

Az emberek templomot építenek. Kell ide egy templom, mondják. Miért nehéz a gyógyulás? Mert nehéz feladni a sebet. Mert nehéz bízni abban, hogy a másik megbocsát, mert az ember nem ismeri be, hogy a gyógyuláshoz szüksége van arra, hogy megbocsásson az ellene vétőnek… és ennél több már nem kellene. Hortobágynak múltjához már hozzátartozik a szégyen, bűn, fájdalom, kitaszítottság…, én nem akartam…, nekem is fáj…, nem felejtek…. Kell egy templom, hol elkezdődik valami végre, hol kisírhatja magát, hol kezet nyújt, és elfogad a lélek. Kell egy templom, hol otthonra lel a pusztában a volt ÁVH-s katona is végre, újra otthonra.

„Én vagyok a jó pásztor… Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor.” (Jn 10,14-16.)

Kovács Ágnes/Magyar Kurír