Federico Lombardi az örök életről

November első napjaiban az Egyház arra hív, hogy tekintetünket a magasba emelve, szakítsuk fel a zárt eget, és tekintsünk a túlvilág felé. Nézzük az üdvözültek, a szentek élő szeretetközösségét az Úrral; érezzük spirituális jelenlétüket és egységüket velünk, akik földi életünk útját járjuk. Fejezzük ki lelki kapcsolatunkat halottainkkal az emlékezés, az ima és a remény által.

A közelmúltban hozott Isten népének szóló szinódusi záró üzenet emlékeztet arra, hogy a szamariai asszonynak Jézus nem úgy mutatkozik meg, mint aki csak életet ad, hanem mint, aki az örök életet ajándékozza (Jn 4,14). Isten ajándéka nem egyszerűen csak a jobb evilági körülményeket jelenti, hanem annak üzenetét, hogy életünk végső értelme ezen a világon túl van, és az Istennel való teljes szeretetközösségben rejlik, amelyre az idők végezetéig várunk.

A szinódusi üzenet emlékeztet arra is, hogy az Egyházban az Istennek szentelt életű személyek a szegénység, tisztaság és engedelmesség által teljes mértékben az emberi létezés azon horizontjáról tesznek tanúságot, amely túllép a halálon. A földi dolgokon túl elnyerhető beteljesülés tanúságtevői. Amilyen csodálatos, legalább annyira elkötelezett hivatás ez!

A világban való felelősségvállalás szükséges és kötelességszerű, melyet egy motiváló és iránymutató remény kell, hogy tápláljon, „új egek és földek” felé tartva. E remény nélkül nem lett volna lehetséges az első evangelizáció, és nem lenne az az elkövetkező sem. Emeljük fel tekintetünket az Úrra, aki a szentek társaságában van a Mennyek Országában – olvasható Federico Lombardi SJ jegyzetében.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír