A felszabadított rabszolga öröméneke

Megdöbbentő, hogy áldó imájában Simeon rabszolgának (dulosz) mondja magát, az Urat pedig a deszpota névvel szólítja meg (Lk 2,29).

A deszpotosz félelmetes, mindenek feletti teljhatalmú parancsolót, pejoratív értelemben zsarnokot, kényurat jelent. Ez a megnevezés sehol máshol nem szerepel az evangéliumokban. Istenre vonatkoztatva az egész Újszövetségben csak néhány helyen fordul elő. A Római Birodalomban a béres vagy a rabszolga szólította így a gazdáját, rabtartóját.

Meghökkentő ez a megszólítás éppen ettől az igaz, jámbor, Izrael vigasztalására váró és a Szentléleknek egészen átadott, az Úrral bensőséges figyelemegységben élő, agg prófétától. A helyzettől is idegennek tűnik a deszpota megnevezés. Karjában tart egy negyvennapos kisbabát, a názáreti szegények, Mária és József gyermekét, akit a Szentlélek sugallatára Szabadítónak, az Úr Fölkentjének, az Úr Krisztusának, a Khrisztosz Kürionnak (Lk 2,26) vall.

Ő nemhogy nem félelmetes, hanem maga a kiszolgáltatott gyöngeség, aki az Úrnak való odaadottságában, fölajánlottságában a mi húsvéti bárányunkká lesz (1Kor 5,7). Ő a tökéletes áldozat, Isten szenvedő szolgája, a bocsánatkérés értünk és miattunk az Atyánál (Róm 8,34). Ő Isten „kinyilatkoztatása, apokalüpszise minden nép számára” (Lk 2,32). Felfedi, feltárja a legnagyobb titkot, Isten titkát, az ő szeretetének a titkát, megmutatja Istent, szeretetének a végsőkig való odaadottságában, védtelenségében, a gonoszságnak való kitettségében (Lk 2,34). És így a gonoszság akaratlanul is, sőt, akarata ellenére e szeretet kinyilatkoztatásának a szolgálatában áll.

A Bárány így lesz győztes, így lesz úr e világ fejedelme fölött, aki ártatlanságában leleplező hatalom is. Leleplezi, nyilvánvalóvá teszi a gonoszság gonosz, a bűn bűn, a hamis ítélet hamis voltát. Ez történik, amikor Jézus végső kiáltását nyomban követi a kivégző százados kiáltása: „Ez az ember valóban igaz volt.” Mintha azt mondaná: Jaj, mit tettünk, emberek! Az ártatlan bűnhődik a bűnös miatt és a bűnösért. Ez szíven üt és bűnbánatra indít: Jézus halálát követően „az egész tömeg (...) amikor látta a történteket, mellét verve tért vissza”, olvassuk Szent Lukács evangéliumában.

A szeretetet megismerve vagyunk képesek az igaz bűnbánatra, mely nem önmaga kudarca miatt emésztődik narcisztikusan, hanem a szeretetet siratja, az Isten bántását, „az egyedül ellened vétkeztem” (Zsolt 51,1) dávidi bűnbánat szellemében. Ez nyit teret bennünk Isten hatalmának, a megbocsátó szeretet hatalmának.

És ekkor nyilvánvalóvá lesz, hogy „a nagy realitás nem a bűn, hanem a megbocsátás. Isten a maga teljességében akkor nyilatkoztatja ki magát, amikor feltárja előttünk, hogy ő a végtelen megbocsátó hatalom. Istenről nem lehet mélyebb igazságot mondani, mint azt, hogy ő a végtelen megbocsátó hatalom” (François Varillon).

És ezt a „hatalmat” ölelheti most magához Simeon. Jézus fölajánlása, Istennek szenteltsége halálában teljesedik ki. A halált visszaadja Isten hatalmába. Halála a szeretet legvégső aktusa. „Halála által legyőzte azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik az ördögöt, és így akarta fölszabadítani azokat, akik a halál félelméből egész életükön át rabszolgasorban sínylődtek” (Zsid 2,14–15). Ez a fölszabadultság árad Simeon énekéből, s az ámulat, hogy kezében tartja Szabadítóját, akié „a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké” (Jel 5,13).

Zatykó László OFM