A feltámadás éltető reménye

A mai evangéliumban olvasható párbeszéd már Jézus életének utolsó állomásán, Jeruzsálemben hangzik el, húsvét hetében. Jézus szamárcsikón, a béke fejedelmeként bevonul városába, „Isten békéjének városába”, Jeruzsálembe, hogy ott világra szóló békét hirdessen és békét teremtsen. Nem úgy, ahogyan e világ fejedelmei szoktak békét teremteni, a legyőzöttek vére árán, hanem saját vére árán, életáldozatával. Bevonul a templomba és a prófétai tettel, a templom megtisztításával hirdeti meg, hogy ő a templom főpapja, aki az Istenhez egyedül méltó áldozatot mutatja be. Ahol az ő áldozata, ott a templom. Ő a húsvéti bárány, „Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűnét” (Jn 1,29), hogy az Atya szeretetében bocsánatkéréssé legyen. De nemcsak a templomot ragadja hatalmába, hanem a templomban az ünnepre gyülekező sokaságot is: „Tanítása magával ragadta az egész sokaságot” (Mk 11,18), „az egész nép – hallgatva őt – szavain csüngött” (Lk 19,48).

Jézus feltartóztathatatlanul halad végcélja, exodusa felé, melynek Jeruzsálemben kell beteljesednie (Lk 9,31; 22,37). Akarva-akaratlanul minden és mindenki a győzelmét szolgálja, azt, hogy teljessé legyen kenózisa, önmaga szeretetben való kiüresítése, maradéktalan odaadása az Atyának. Jézus szeretetének győzelmét szolgálják ellenségei is. Amíg a népet tanítása magával ragadja, a hatalmasokat, a szadduceusokat, a közülük kikerülő papi méltóságokat és írástudókat a rémület keríti hatalmába. Félnek a néptől (Lk 20,19; 22,2), félnek Jézustól (Mk 11,18), féltik önmagukat. Jézustól meg kell szabadulniuk, de nem mindegy, hogyan. Meg kell kísérelniük lejáratni őt a nép előtt, lerombolni tekintélyét, gúny és csúf tárgyává tenni, összetörni a nép hitét. A hatalmasok minden feléje irányuló kérdése ezt a célt szolgálja. A föltámadást, a lelket tagadó szadduceusok szándéka aztán ennél is messzebb megy. Kérdésükkel nem csupán lejáratni akarják Jézust, hanem meg akarják ingatni hitében. Nincs végcél, csak a kínkeserves vég van. Az odaát, az sincs. Csak az van, ami itt van. Mit kínzod magad? Ne törd magad, nem érdemes! Állj be közénk, gyarapodj! Megalkuszunk.

A mindenkori szadduceusoknak azóta is ez a taktikájuk. Jézus tekintélyét aláásni, az Isten életet adó szeretetébe vetett hitet, az ősbizalmat megingatni. Kezembe került egy Jézusról szóló regény, melynek címe: A Névtelen evangéliuma (2011). Szomjasan olvasni kezdtem. Azt tudtam meg belőle Jézusról, hogy törvénytelen gyerek volt, szeretetre vágyott, de nem vehette nőül kedvesét, a magdalai Máriát, mert az törvényes házasságból született. A vértanúság, a feltámadás és a mennybemenetel mind-mind csak színjáték volt, amelyet Jesua és Pilátus „levajazott”, azért, hogy Jesua megmentse igaz barátját, Barabást. A könyv maga az intellektuális tisztességtelenség, az írástudó – nem tehetségtelen – árulása. A szerzőt, akinek Bitó a neve, egyik allelujázó kritikusa „kései szadduceusnak” nevezte. Ez helytálló. „A szadduceusok ugyanis azt hangoztatják, hogy nem létezik sem feltámadás, sem angyal, sem lélek” (ApCsel 23,8). És Bitó, a modern szadduceus e szerint is gondolkodik. Ha az emberi életnek nincs végcélja, csak kínkeserves vége van, akkor ennek a végnek kegyes kivégzéssel, egy halálos injekcióval érdemes véget vetni. Hatalmas médiafelületet kap e módszer népszerűsítésére, melyhez megvan a kellő szorgalom is.

Miként kell erre reagálnunk? Jézus a szadduceusoknak a reménytelenség hidegét lehelő gőgös-buta álkérdésével szemben mélységes tanítást ad a föltámadásról, Isten éltető szeretetéről. Hogy milyen kincset kap, aki ezt a tanítást hittel fogadja? „A megváltásba, a föltámadásba vetett hit a haldoklás küzdelmében tart majd a víz fölött. Kihúzza a halál fullánkját: a pusztulás, a reménytelenség érzését” – olvasom Szedő Dénes atyának a mai evangéliumhoz írt apró szentírási bejegyzésében, s ezt igazolva láttam keservesen szép haldoklásában.

Zatykó László OFM