Ferenc pápa: Mária a legnagyobb sötétségben is állhatatos tudott maradni!

2017. május 10. szerda 18:00

Május 10-én délelőtt a szentatya Máriának, a reménység anyjának szentelte katekézisét. Mivel Jézus anyjának is végig kellett mennie az élet sötét szakaszain, végig kellett járnia a hit zarándokútját, ezért tud minket is figyelmes várakozásra és reményre tanítani.

A szentatya katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A keresztény reményről szóló katekéziseinket folytatva ma Máriára, a remény anyjára tekintünk. Anyai útja során Máriának át kellett mennie nem is egy éjszakán. Első megjelenésétől kezdve az evangéliumok elbeszélésében alakja úgy emelkedik ki, mintha egy dráma szereplője lenne. Nem volt egyszerű igennel válaszolnia az angyal felhívására: ő, a még ifjúságának virágában lévő asszony mégis bátran válaszol, annak ellenére, hogy semmit sem tud arról, milyen sors vár rá. Abban a pillanatban Mária úgy jelenik meg előttünk, mint egyike a világban élő sok anyának, akik a végletekig bátrak, amikor arról van szó, hogy egy születő, új ember történelmét fogadják saját méhükbe.

Az az igen az első megtett lépés az engedelmességek hosszú sorában – az engedelmességek hosszú sora! –, amelyek kísérni fogják anyai útját. Így Mária olyan csendes asszonyként jelenik meg az evangéliumokban, aki gyakran nem érti mindazt, ami körülötte zajlik, de aki minden szón és minden eseményen elmélkedik szívében.

E készségét tekintve van egy gyönyörű vonása Mária lelkének: ő nem olyan asszony, aki elcsügged az élet bizonytalanságai között, különösen, amikor úgy tűnik, semmi sem megy a rendes kerékvágásban. De nem is olyan nő, aki erélyesen tiltakozik, aki kikel a sors ellen, melyet a gyakran ellenséges arcát mutató élet hoz. Ezzel szemben olyan nő, aki figyel – ne felejtsétek el, hogy a remény és az odafigyelés mindig szoros kapcsolatban állnak! –, Mária olyan nő, aki figyel. Mária úgy fogadja a létet, ahogy az adatik nekünk, a maga felhőtlen napjaival, de a maga tragédiáival is, melyekkel sosem kívánnánk találkozni. Ezt mondhatjuk Mária legsötétebb éjszakájáról is, amikor Fia keresztre feszítve függ.

Egészen addig a napig Mária szinte eltűnik az evangéliumok lapjairól: a szent írók megéreztetik velünk jelenlétének ezt a lassú eltűnését, az Atyának engedelmeskedő Fia misztériuma előtti elnémulását. Mária azonban ismét megjelenik a döntő órában: amikor Jézus barátainak nagy része félelemből eloldalog. Az anyák nem lesznek árulóvá, és közülünk senki sem tudja megmondani, hogy abban a pillanatban, ott, a kereszt alatt melyik jelentett kegyetlenebb szenvedést: a kereszt vesztőhelyén meghaló ártatlan férfi gyötrelme, vagy a fiát élete utolsó pillanatáig kísérő anya kínja. Az evangéliumok szűkszavúak, rendkívül visszafogottak. Egy egyszerű igével jelzik csak az anya jelenlétét: ott „állt” (Jn 19,25), ő ott állt. Semmit sem mondanak arról, hogyan reagált: hogy sírt-e vagy nem sírt… semmit; még utalást sem tesznek fájdalmára: ezekről a részletekről később elindult a költők és a festők fantáziája, s olyan képekkel ajándékoztak meg minket, amelyek ma már a művészet- és irodalomtörténet részét képezik. Az evangéliumok viszont csak annyit mondanak, hogy ő „állt”. Ott állt, a legszörnyűbb pillanatban, a legkegyetlenebb pillanatban, és együtt szenvedett fiával. Ott állt.

Mária ott „állt”, egyszerűen ott volt. Látjuk hát újból, a názáreti fiatalasszonyt, az évek múltán immár őszülő hajjal, akit még mindig igénybe vesz az Isten, akit csak átölelnie kell. Mária élete a legnagyobb sötétség küszöbéhez érkezett. Mária koromsötétben „állt”, de „állt” ott. Nem távozott el onnan. Mária ott van, hűségesen jelen van, valahányszor égő gyertyára van szükség egy kilátástalan, komor helyzetben. Ő sem tudja, hogy abban a pillanatban Fia a feltámadás lehetőségét nyitja meg az emberek számára, mindannyiunk előtt: Mária ott van, mert hű Isten tervéhez – meghívásának kezdetén az ő szolgálóleányának mondta magát –, de ott van anyai ösztöne miatt is, mert egy anya mindig szenved, amikor valamely gyermeke szenvedésen megy keresztül. Az anyák fájdalma: mindnyájan ismerünk erős asszonyokat, akiknek végtelenül sokat kellettansa szenvedniük gyermekeik fájdalma láttán!

Az Egyház első napján ott találjuk őt, a remény anyját az oly esendő tanítványok közösségében: az egyik megtagadta, sokan elmenekültek, mindannyian féltek (vö. ApCsel 1,14). De ő egyszerűen ott állt, a legmegszokottabb módon, mintha csak a legtermészetesebb dolog lenne: a kezdeti Egyházban, amelyet beragyogott a feltámadás fénye, de visszafogott a világban megteendő első lépésektől való rettegés.

Ezért mindnyájan anyánkként szeretjük. Nem vagyunk árvák: van anyánk a mennyben, Isten szent anyja. Megtanít minket a várakozás erényére, hogy tudjunk várni akkor is, amikor minden értelmetlennek tűnik: ő mindig bízva tekint Isten misztériumára, még amikor ő elsötétülni látszik is a világban lévő rossz miatt. Mária, akit Jézus anyánkul adott mindnyájunknak, támogassa mindig lépteinket, és tudja mindig megszólítani szívünket: „Kelj fel! Emeld fel szemed, nézz előre!” Mert ő a remény anyja!

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír

 

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
-az-uristen-lelke-van-rajtam-piarista-oregdiakok-koszontottek-85-eves-jelenits-istv
„Az Úristen lelke van rajtam” – Piarista öregdiákok köszöntötték a 85 éves Jelenits Istvánt

Jelenits István az öröm vasárnapján, december 17-én a budapesti piarista kápolnában, az öregdiákok miséjén konferenciabeszédet mondott, majd családias hangulatban ünnepelte körükben 85. születésnapját.

11:33
ferenc-papa-ha-kivesszuk-jezust-mi-marad-karacsonybol
Ferenc pápa: Ha kivesszük Jézust, mi marad a karácsonyból?

December 17-én, advent harmadik vasárnapján a déli Mária-imádság elimádkozásakor a Szentatya arra biztatta a hívőket, hogy örömmel, imával és hálaadással készüljenek karácsonyra. Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.

2017. december 17. vasárnap