Ferenc pápa: Ne bálványokba, hanem az élő és igaz Istenbe vessük bizalmunkat!

2017. január 11. szerda 20:10

Január 11-én a szentatya a hamis reményektől és a világ által kínált bálványoktól óvott az általános kihallgatás keretében mondott beszédében. Életünkben nemcsak a vagyon, a hatalom, a siker vagy a testi szépség lehetnek bálványok, hanem a magunk gyártotta istenképek is.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Decemberben és január első felében az adventi és a karácsonyi időt töltöttük, a liturgikus év olyan időszakát, amely újraébreszti a reményt Isten népében. A reménykedés az ember elsődleges szükséglete: reménykedés a jövőben, reménykedés az életben, az úgynevezett „pozitív gondolkodás”.

Fontos azonban, hogy ez a reménykedés olyasmire irányuljon, ami valóban segíteni tudja életünket és értelmet ad létünknek. Ez az oka annak, hogy a Szentírás óv a hamis reményektől, amelyekkel a világban találkozunk: leleplezi hasztalanságukat és rámutat értelmetlenségükre. Többféle módon teszi ezt, elsősorban úgy, hogy szóvá teszi a bálványok hamisságát, amelyek állandóan arra kísértik az embert, hogy beléjük helyezze bizalmát, feléjük irányítsa reményét.

Különösen a próféták és a bölcsességi könyvek hangsúlyozzák ezt, s ezzel a hívő ember hitéletének egyik neuralgikus pontját érintik. Mert a hit bizalom Istenben – aki hisz, az bízik Istenben –, de eljön az idő, amikor az ember az élet nehézségeibe ütközik, megtapasztalja e bizalom törékenységét, és más bizonyosságnak érzi szükségét, megfogható és konkrét biztonságnak. Bízom Istenben, de mivel a helyzet kissé rosszra fordult, kicsit konkrétabb biztonságra van szükségem. Éppen itt a veszély!

Ekkor kísértést érzünk arra, hogy akár múlékony vigaszt is keressünk, amely látszólag betölti a magány keltette ürességet és enyhíti a hit fáradalmait. Azt hisszük, vigaszt találhatunk a pénz nyújtotta biztonságban, a hatalmasokkal kötött szövetségben, a világiasságban, a hamis ideológiákban. Időnként ezt a vigaszt olyan istennél keressük, aki képes meghajolni elvárásaink előtt, és varázslatos módon meg tudja változtatni a valóságot, olyanná téve, amilyennek mi szeretnénk; olyan bálvány ez, aki éppen mint ilyen semmit sem tud tenni, tehetetlen és hazug.

De nekünk tetszenek a bálványok, nagyon tetszenek! Egy alkalommal Buenos Airesben át kellett mennem egyik templomból a másikba, körülbelül egy kilométerre voltak egymástól. Szépen átsétáltam. Középtájon van egy park, és a parkban kis asztalok, de iszonyatosan sok, ezeknél pedig jósok ültek. Rengeteg ember volt ott, még sorba is álltak. Odanyújtottad a kezedet, ő pedig elkezdte mondani a szöveget, igen ám, de mindig ugyanazt: van egy nő az életedben, aztán jön egy sötét felhő, de minden jól alakul majd… és fizethettél. Ez neked biztonságot ad? Bocsánat a szóért, de ez a hülyeség biztonsága. Jóshoz vagy jósnőhöz fordulni, akik kártyát vetnek: ez bálványozás! Ez bálványozás, és amikor erősen függünk tőle: hamis reményeket vásárolunk. De abban a reményben, amely az ingyenesség reménysége, amelyet Jézus Krisztus hozott el nekünk, ingyen odaadva életét értünk, abban sokszor nem nagyon bízunk!

Van egy bölcs zsoltár, amely nagyon hatásosan ábrázolja az ilyen bálványok hamisságát, amelyeket a világ kínál reményünk számára, és amelyek minden kor emberét megkísértik, hogy beléjük vesse bizalmát. A 115. zsoltárról van szó, amely így szól: „Az ő bálványaik csak arany és ezüst, emberi kéz művei. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem éreznek, van kezük, de nem markolnak, van lábuk, de nem mozdulnak, és torkukon nem jön ki hang. Ilyenek azok is, akik csinálták őket, s mindnyájan, akik bennük bíznak” (Zsolt 115,4–8).

A zsoltáros kis iróniával mutatja be e bálványok teljes mulandóságát. Meg kell értenünk, hogy nemcsak fémből vagy más anyagból készített ábrázolásokról van szó, hanem olyanokról is, amelyeket a mi elménk gyárt akkor, amikor abszolutizált véges valóságokba vetjük bizalmunkat, vagy amikor Istent saját sémáinkra és az istenségről alkotott fogalmainkra szűkítjük; olyan isten ez, amely hozzánk hasonlít, érthető, kiszámítható, pontosan, amilyenek azok a bálványok, amelyekről a zsoltár beszél. Az Isten képére teremtett ember istent gyárt magának a saját képére, ez azonban rosszul sikerült másolat: nem hall, nem cselekszik, és főként nem tud beszélni. Mi viszont szívesebben megyünk a bálványokhoz ahelyett, hogy az Úrhoz mennénk! Sokkal inkább megelégszünk azzal a múlékony reménnyel, amelyet ez a hamis bálvány kínál, mint azzal a biztos, nagy reménnyel, amelyet az Úr ad nekünk.

A néma bálványképekben való bizakodás szemben áll az élet Urába vetett reménységgel, aki szavával teremtette a világot és fenntartja létünket. Az ideológiák a maguk feltétlenségigényével, a vagyon – és ez egy nagy bálvány –, a hatalom és a siker, a hiúság, az örökkévalóság és a mindenhatóság ígéretével, az olyan értékek, mint a testi szépség és az egészség – amikor ezek bálvánnyá lesznek, melynek mindent feláldozunk, ezek olyan dolgok, amelyek félrevezetik az elmét és a szívet, és ahelyett, hogy az életre vezetnének, a halálba visznek. Szomorú azt hallani és fájdalmat okoz a szívnek, amit egyszer, sok évvel ezelőtt a Buenos Aires-i egyházmegyében hallottam: egy kiváló, igen csinos nő dicsekedett a szépségével, és mintha csak természetes lenne, így magyarázta: „Hát igen, kénytelen voltam abortuszt elkövetni, mert rendkívül fontos, hogy az alakom jó legyen.” Ilyenek a bálványok, rossz útra visznek téged, és nem adnak boldogságot.

A zsoltár üzenete egészen világos: ha reményünket a bálványokba vetjük, olyanok leszünk, mint ők: üres képek, olyan kezekkel, amelyek nem érintenek, olyan lábakkal, amelyek nem járnak, olyan szájjal, amely nem beszél. Nincs már semmi mondanivalója, képtelenné válik segíteni, megváltoztatni a dolgokat, képtelen mosolyogni, önmagát odaadni, képtelen szeretni. Bennünket, egyházi embereket is fenyeget ez a veszély, amikor „világiassá válunk”. A világban kell maradnunk, de védekeznünk kell a világ szemfényvesztésével szemben, ami ezeken az említett bálványokon keresztül történik.

Ahogyan a zsoltár folytatja: Istenben kell bízni és remélni, Isten pedig majd áldását adja ránk. Ezt mondja a szoltár: „Izrael háza, bízz az Úrban […]. Áron háza, bízz az Úrban […]. Mind, akik félitek az Urat, bízzatok az Úrban […]. Az Úr megemlékezik rólunk, megáld minket” (Zsolt 115,9.10.11.12). Az Úr mindig megemlékezik. A legnehezebb időszakokban is ő megemlékezik rólunk. Ez a mi reményünk! És a remény nem csal meg! Soha! Soha! A bálványok mindig megcsalnak: csak képzelgések, nem a valóságot mutatják!

Ez tehát a remény csodálatos valósága: ha bízunk az Úrban, olyanná válunk, mint ő, áldása az ő gyermekeivé alakít minket, akik osztoznak életében. Az Istenbe vetett remény bevezet minket úgymond az ő emlékezetének hatókörébe, az ő memóriájába, amely megáld és megment minket. És akkor alleluja fakadhat ajkunkon, dicséret az élő és igaz Istennek, aki értünk megszületett Máriától, meghalt a kereszten, és feltámadt a dicsőségben. Ebbe az Istenbe vetjük mi a reményünket, és ez az Isten – aki nem bálvány – soha nem csal meg!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
elkezdodott-az-orszagos-lelkipasztori-teologiai-napok-egerben-75074
Elkezdődött az Országos Lelkipásztori-Teológiai Napok Egerben

A január 23–26. között Egerben tartott Országos Lelkipásztori-Teológiai Napok kezdetén Ternyák Csaba érsek mutatott be szentmisét. Idén az emberi kapcsolatok állnak a rendezvény fókuszában. Varga László kaposvári plébános nyitó előadása a Krisztussal megélt kapcsolatunkra kérdezett rá.

20:57
veres-andras-imadsagra-hiv-nemzeti-gyasznapon
Veres András imádságra hív a nemzeti gyásznapon

Tizenhatan meghaltak egy magyar diákokat szállító busz olaszországi balesetében, amely szombatra virradó éjjel történt Verona közelében. A tragédia kapcsán Veres András győri püspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökét kérdeztük a nemzeti gyásznapon.

11:20