Francesco Follo – Imádság 15 napon át II. János Pállal

Francesco Follo kiemeli a Szentatya Mária-tiszteletét, hangsúlyozva: II. János Pál azért ajánlotta életét a Szent Szűznek, hogy teljesen Krisztusé lehessen. A pápa jelmondata – „Totus tuus” – Egészen a tied” – „csodálatosan összefoglalja mindazt, amit átélt, és kifejezi teljes Krisztushoz tartozását a Szent Szűzhöz.” „Wojtyla pápa „teljes és gyermeki önátadása Szűz Máriának, csakúgy, mint hódolattal teljes és dicsőítő odafordulása Isten anyja, a mi anyánk felé, nem végcélja volt a pápa spirituális életének, hanem vezérlő csillaga, amely lépteit irányította. A Szűz, aki teljesen alávetetette magát Istennek: ő tanít minket Krisztusra abban az értelemben, hogy megmutatja nekünk, és hozzá vezet minket. A keresztények életének középpontja, minden ájtatosságunk célja az ember Megváltója.” Az angyali üdvözletet, Jézus születésének Gábriel arkangyal általi hírül adását (Lk 1,26038) felidézve a szerző kiemeli Mária válaszát: „Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” Follo emlékeztet rá, hogy Mária válaszában „megvolt és mindig is meglesz a távlat és az értékítélet, amelyet II. János Pál magára értett, és amire folytonosan, fáradhatatlanul felhívta a keresztények és minden jóakaratú ember figyelmét. Ugyanazt a választ adta, mint Mária, és a szeretet emberévé lett, a szolgálaté, és mindig az Úr rendelkezésére állt. Olyan emberré, aki nem a kizárólagos jogait követelte, hanem a kizárólagos szolgálatot.”

Az Istennek engedelmeskedő Mária kész volt befogadni Isten Fiát, „és azt, hogy a házunkba jöjjön”, maximálisan teljesítette a Teremtőtől kapott küldetését. A könyv szerzője szerint ez mindenki számára szóló üzenet: nekünk is el kell gondolkoznunk azon, hogy Istennek minden egyes emberrel terve van, valamennyiünket hív valamire. A legfontosabb, hogy képesek legyünk felismerni, mire hív minket az Isten, mondjunk igent a hívására, és legyünk hűségesek a fentről kapott feladatunkhoz mindvégig.

Francesco Follo II. János Pál munkásságát elemezve rávilágít arra is, hogy tanításának egyik leglényegesebb gondolata, hogy a keresztény ember nem csupán önmaga, hanem mások miatt igyekszik Jézus Krisztushoz hasonlóvá válni: „Számukra ő lesz Krisztus igazságának apostola a kegyelem által, mely rá árad, azon a helyen, ahol betölti szerepét a világban. A keresztény ’Krisztus anyjává’ lesz, elsősorban akkor, amikor megformálja és létrehozza Krisztust felebarátai szívében.” Az emberi lét „nem más, mint a szeretet útja a Szeretet felé.”

Ima és munka összefüggését elemezve a szerző hangsúlyozza, hogy a munka az ember találkozása a valósággal. Az ember rákényszerül, hogy beavatkozzon a valóságba, mégpedig olyan szinten, amely a bensőjében lévő eszménynek megfelel. „Ezért van az, hogy az ima a munka legmagasabb, legbelsőbb formája.” Francesco Follo hangsúlyozza: lehet bármilyen munkánk – földműves, targoncavezető, pincér, informatikus, mérnök, művész, tanár, szerzetes –, mindnyájunknak teljesítenünk kell a feladatot, „ami nem más, mint Istent hordozni szívünkben, mint a legfelső, lenyűgöző eszményt, aki az egész világot alakítja.” A szerző emlékeztet a keresztény hagyományra, amely úgy tekint Krisztus keresztjére, mint oltárra, szószékre és trónusra: „oltár, ahol felajánlja magát az Atyának, szószék, ahonnan a világot tanítja, és trónus, ahol uralkodik és kormányozza a mindenséget. E példát követve a pápa az üdvtörténet szavaival határozza meg az emberi munkát, mint Krisztus követését és a vele való egységet. Az ember tehát Istennek ajánlja munkáját, mintha az oltár előtt cselekedne; a munkát felebarátját szolgáló szívvel kell végeznie, és hirdetnie kell embertársainak a munka megváltó értékét.” II. János Pál nemcsak csodálatos módon tanította az ima és a munka egységét, hanem imádkozó emberként „ő maga is úgy élte meg pápai ’munkáját’, hogy elfogadta keresztjét mint oltárt, szószéket és trónust. Ily módon tette nyilvánvalóvá, hogy imádság nélkül belső lényünk kiszárad, életünk összezavarodik és elerőtlenedik.”

Részletesen foglalkozik Follo a II. János Pál pápa ellen 1981. május 13-án Ali Agca által elkövetett merénylettel, valamint a pápa betegségeivel, szenvedéseivel. A szerző figyelmeztet: ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább a minket ért csapásokat, sorozatos megpróbáltatásokat, félünk az újabb fájdalmaktól, szenvedésektől, s tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, félelmünket helyezzük a Megfeszített kezébe, hiszen Jézus és anyja, Mária, rendkívüli fájdalmat éltek át a kereszt alatt: „Csak ők tudják megérteni és adományként elfogadni azt, amit mi olykor képtelenek vagyunk felismerni. Francesco Follo nem ringat minket hamis illúziókban, hiszen rámutat: ha az Úr ott van velünk a kereszten, a kereszt ugyanúgy fájdalmat okoz, ám egyúttal az értelem és a gyógyulás ígéretét is hordozza: „Itt kezdődik majd el utunk, amely valóban annyira ellentmond a józan észnek, mint amennyire gondoljuk. A fájdalom nem csupán akadály. Képes arra, hogy ajtóvá legyen, az ébredés útjává, a próbatételek vállalásává, a ránk váró megtisztulássá, amelyet át kell élnünk, hogy átragyoghasson rajtunk Isten fénye. A szakadék mélyén, ahová a gonosz botránya vet bennünket, sajnos kicsírázhat a lázadás. A lázadás vagy a reménytelenség kísértése, ha legyőzik, magában rejti a kulcsot Isten misztériumához a gonosz misztériuma fölött, és az embernek Istenhez való helyéhez. A kiút nem a magunkba fordulásban van, hanem az egyre nagyobb nyitottságban Isten titkára, amely jelen van az emberek között a feltámadás misztériumában.” A szenvedés vállalása, mint elfogadása Isten akaratának, azonban korántsem azt jelenti, hogy viselkedjünk közönyösen szenvedő embertársainkkal, a krisztusi szeretet és irgalom jegyében lehetőségeinkhez képest mindent meg kell tennünk azért, hogy enyhítsük a fájdalmaikat. Erre mutatnak példát a keresztény karitatív szervezetek, például a betegeket gondozó kamillánusok, vagy a Szeretet Misszionáriusainak nővérei, akik egész életükre elkötelezték magukat a szegények legszegényebbjeinek a szolgálatára.

Francesco Follo elemzése szerint II. János Pál azt szerette volna, ha minél többen fordulunk Krisztus felé, engedve, hogy átformálja a lelkünket, azt, hogy „szépsége átlényegítsen bennünket, és felragyoghassunk a fényében.” II. János Pál pápa léte „mélységesen emberi volt, melyet a szépség iránti vágy jellemzett, és sohasem elégedett meg a középszerű szépséggel. A Szépséget kereste, a végtelen Szépséget, és így találta meg Krisztust, a valódi szépséget, az élet útját, az igazi örömöt. És megosztotta velünk felfedezését testvérként az emberségben.”

Részletesen vizsgálja a szerző azt a mély lelki kapcsolatot, ami összekötötte II. János Pált Kalkuttai Teréz anyával. Szerinte a 2003-ban boldoggá avatott nővér testesítette meg a lengyel pápa női dimenzióját: „Teréz anya, akinek a pápához hasonlóan mély volt a tekintete, és szeme oly tiszta, hogy az eget tükrözte vissza.” Francesco Follo tényként állapítja meg: „Mindkettejük élete Isten irgalmas és megváltó szeretetének jegyében telt. Mindkettejüknek szüksége volt az imára mint éltető levegőre, és a szentségimádás nem luxus volt számukra, hanem a legfontosabb, alapvető szükséglet, mert ahol nem Isten áll az első helyen, ott az ember képtelen továbblépni.”

Francesco Follónak sikerült megvalósítania célját: könyve a párbeszéd eszköze, amely segít megértetni velünk a mindennapok eseményeit a hit fényében, ahogy azt II. János Pál tette (Új Ember Kiadó, 2010)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír