François Mauriac: A bárány

François Mauriac (1885-1970) Nobel-díjas francia író a katolikus irodalom kimagasló képviselője. Hőseire gyakran jellemző, hogy tudatosan gonoszak, rosszindulatúak, szívük tele van gyűlölettel – egyik leghíresebb regényének címe, Viperafészek fejezi ki ezt a legpontosabban –, tagadják vagy gúnyolják Istent, a keresztény hitet, céljuk a rombolás, a tiszta lélek megrontása, s így tragédiák előidézői, majd látva, hogy hová vezetett mindez, hatalmas lelki gyötrődések után, bűneiktől megtisztulva, a kegyelem révén eljutnak a krisztusi szeretetig, vagy legalábbis annak közelébe.

A történet 1927. őszén játszódik, néhány napot ölel fel, de e rövid idő alatt a szereplők életében sorsfordító események történnek. A jómódú, polgári családból származó, huszonkét éves Xavier Dartigelongue Párizsba utazik, hogy beiratkozzék a papi szemináriumba. A vonaton találkozik a nála nyolc évvel idősebb Jean de Mirbelle-lel, aki „híres rosszpénz”, de van némi respektje, mivel kitüntette magát az I. világháborúban. Jean elhagyni készül a feleségét, a szépséges Michele-t. Xavier egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a látókörébe került emberek leküzdhetetlen érdeklődést keltenek benne, belép a történetükbe, így Jean és Michele életébe is. Xavier tiszta lélek, életcélja egy valódi, krisztusi hatalommal bíró lelkipásztoré: „Senkié se lenni, hogy mindenkié legyünk. Teljes mivoltunkban másoknak adni magunkat, s ezzel nem árulni el senkit.”

Megpillantva Michele-t, azonnal felismeri, hogy szenved, amiért a férje elutazik, ezért szeretné, ha Jean visszamenne a feleségéhez. Xavier célja, hogy rendeződjék a helyzet, megteremtődjék újra az összhang a házastársak között. A hitetlen, a keresztény tanítást elvető Jean viszont éppen ellenkezőleg, meg akarja rontani Xavier lelkét, meg akarja „menteni” az ifjút attól az „őrültségtől”, hogy pap legyen. Zsarolni kezdi a fiút: csak akkor megy vissza a feleségéhez, Larjuzonba, ha Xavier is vele megy. Végül a fiú enged, lemond papi tanulmányairól, s követi újdonsült barátját.

Xavierről a környezetében mindenki a látszat után ítélkezik, így a családja is, értetlenül állnak „könyörületességi rohamai” előtt és a lelkében túlcsorduló szeretettel szemben. Szülei tipikus vasárnapi keresztények, akik, miután levélben értesíti őket, hogy eredeti szándékával ellentétben, nem iratkozott be a szemináriumba, igazolva érzik magukat, hogy hiányzik belőle az állhatatosság, a kitartás, semmit nem képes végigcsinálni, hiszen Xavier korábban már abbahagyta jogi és bölcsészeti tanulmányait is. Apja szerint még egy „őszinte semmirekellő” is kevesebb gonddal járna. Bátyja, a vele mindenben ellentétes lelkületű, sikeres ügyvéd, Jacques, szánalmas alaknak nevezi őt, lelkiatyja pedig egyszer és mindenkorra lemond róla.

Xaviert különböző hatások érik Larjuzonban. Egy fiatal tanítónő, Dominique személyében megérinti őt a szerelem, de mielőtt bármi történne közöttük, Jean mostohaanyja, a nyolcvanéves Brigitte Pian, aki titkárnőként alkalmazza Domique-t, elutazik a lánnyal. Brigitte Pian Xavier édesanyjának a jó barátnője. Vallja: „Ahhoz, hogy imádkozzunk, nem kell hinnünk. Azért kell imádkozunk, hogy higgyünk.” Brigitte Pian és Jean viszonya ellenséges. A férfi szerint mostohaanyja „szentfazék”, ő pedig a velejéig romlott, menthetetlen léleknek tartja a férfit, s azokat is, akik vele barátkoznak. Xavier lelkének tisztasága azonban kissé még őt is megérinti, s elismeri: „Lehet, hogy tévedek magával kapcsolatban.”

Xavier számára a környezetében lévő emberek közül mindig az a legfontosabb, akit szenvedni lát. Elsőként Michele volt ez a személy, akinek a fájdalmát keresztként a vállára veszi. Az eseményekre visszaemlékező házaspár férfi tagja, Jean azt mondja asszonyának: „Mert abban a pillanatban te léptél be az árnyékzónába. Számára csak egy lény létezett testestül-lelkestül, aztán egy másik mellett kötött ki, mintha keresné, kiért halhat meg… Egész valónkkal mindenkié lenni, egyszer s mind minden egyes emberé: először a tied, aztán az enyém, aztán mindenkié, akit csak Larjuzonban talál, amikor megérkeztünk, még azé a gyereké is! Ó, hogy gyűlöltem Roland-t! Képes lettem volna megfojtani, mint valami macskakölyköt.”

Xavier Rolandban, az árvaszéki kisfiúban ismeri fel azt a személyt, akinek a legnagyobb szüksége van a gondoskodó szeretetre. Rolandot a gyermektelen Jean és Michele veszik magukhoz, s eleinte babusgatják, de miután kiderül, hogy egy gyermek nevelése nem várt gondokkal is együtt jár, terhessé válik a számukra, s a szeretetnek hitt érzés pillanatokon belül átalakul ellenszenvvé, sőt, Jean részéről gyűlöletté. Xaviert nem érdekli, hogy Roland szereti-e őt, küldetésének tartja, hogy segítse a mindenkitől elhagyatott, kitaszított kisfiút. Jean az, aki felismeri: Xavier „Roland-ban egy olyan lényt látott, akinek révén angyala Isten arcában gyönyörködik.” A kisfiút Jean és Michele vissza akarják vinni az árvaházba. Xavier azonban, hogy megmentse Rolandot ettől, áldozatot hoz érte: a nagybátyjától kapott 150 ezer frankot – ami az egyetlen pénzforrása lenne –, Rolandra íratja, biztosítva így, hogy befogadják a Szent Pálról elnevezett iskolában, ahol Dominique tanít.

Igen lényeges szerepe van Xavier életében a buzancai plébánosnak, akiből hiányzik a krisztusi hit, s az a szemlélet, hogy a papi hivatás egyik leglényegesebb vonása, ahogy azt II. János Pál pápa megfogalmazta: egy ember másokért. Azt mondja Xaviernek: „Mondjon bárki bármit, nem is olyan rossz mesterség ez: megvan az élelem, hol egy szárnyas, hol egy nyúl, nem beszélve a zöldségről meg a gyümölcsről. Az egyházközségben nem vágnak le úgy disznót, hogy ne kapnék kóstolót belőle. Végül is valahogy elél az ember.” A plébános Krisztusban sem hisz: „Szerethetünk valakit, aki kétezer éve halott, ez igaz. Én vagyok az élő bizonyíték rá, én és mások. Becsapott engem, becsapott minket, évszázadokon át!... Mennyit imádkoztam, mennyit könyörögtem! A maga korában kérdéseket gyártunk, meg válaszokat, és azt hisszük, Isten beszél. Nem tudjuk, hogy nincs senki.” Xavier „elborzadva” gondol arra, hogy ez a pap tanítja katekézisre a gyerekeket, a jövő keresztényeit, de nem ítélkezik, hanem azt mondja neki: „Azért jöttem, hogy segítsek vinni a keresztjét… vagy talán hogy ön helyett vigyem… ön az életemben van. Nem téphetem ki az életemből. Senkinek nincs a hatalmában elhagyni senkit.”

A legnagyobb, döntő hatással Xavier az újra egymásra talált házaspárra, Jean-ra és Michele-re van, krisztusi viselkedésével gyökeresen átformálja a lelküket, anélkül, hogy hangzatos prédikációkkal terhelné őket. Jean és Michele egymással versengve akarják kisajátítani maguknak Xaviert, gonosz játékuk célja, hogy végleg eltérítsék őt a papi hivatástól, Krisztustól. Michele kétértelműen viselkedik, kacérkodik vele, úgy tesz, mintha halálosan féltékeny lenne Dominique-re. Jean pedig az aljas eszközöktől sem riad vissza, bár nem mondja ki, egyértelműen azt sugallja, mintha Xavierben pedofil hajlamok lennének, s ezt Rolandon szeretné kiélni. Xavier lelkét azonban mintha páncél védené Jean gonoszságával szemben. Felismerve Jean romlottságát, azt mondja neki: „Nem, nem maga az az ember, Isten nem maga által szól hozzám.” Amikor pedig Jean gúnyolódik azon, hogy Xavier Roland „megszállottja”, így fohászkodik: „Istenem, add, hogy ez az ember ne ültesse el bennem az aljasság magvát. Ne engedd, hogy megmérgezze a forrást.”

Jean az, aki a halálát okozza Xaviernek: gépkocsijának a fényszórója elvakítja a biciklivel haladó fiút, aki a kerekek alá zuhan. Halála titokzatos, még az öngyilkosság lehetősége is felvetődik, de Michel kérdésére – ki ölte meg Xaviert –, Jean azt válaszolja: „Ő vagy én… de a szentek nem emelnek kezet önmagukra, így hát én voltam.”

Xavier áldozat, a bárány, aki megfogadva Jézus intelmeit, magára veszi mások keresztjeit, hogy megmentse a lelküket. Minden tettét a szeretet, a másokért érzett felelősség uralja, s így alapvetően formálja át Jean és Michele addig sivár lelkületét. Jean elismeri, Xavier az életáldozatával megváltotta az ő életét. A sokáig hitetlen, gyűlölködő és cinikus Jean de Mirbel-ben Xavier tanúságtételét látva tudatosul: „Létezik a szeretet e világban, de ezért őt keresztre feszítették, és vele együtt minket is.” A lélek gyötrődése és a kegyelem együtt jár. Jean és Michele szenvednek Xavier halála miatt, de lelkükben ott van a béke is. Mauriac azt sugallja, a megtérés többnyire nem nyugalmas állapot, hanem egy életen át tartó, küzdelmes folyamat. A kisregény végén pedig ott van a remény, hogy Xavier üdvözült. A síró Jean azt kérdezi ugyancsak könnyező asszonyától: „Miért siratjuk, Michele? Végre Övé, akit szeretett.” (Új Ember Kiadó, 2009.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír