Kedves testvérek!
Az Egyház oszlopainak nevezett két apostolt, szent Pétert és szent Pált ünnepeljük a mai ünnepen, akik vértanúhalálukkal egy napon tettek tanúságot Krisztusról.
Hűen ahhoz, amit Mesterük meghagyott, az örömhír üzenetével mennek a világba, hogy meghívják a szegényeket, erőtleneket, rabszolgákat és megvetetteket együtt a szabadokkal és a gazdagokkal¸ a férfiakat és a nőket, a zsidókat és a görögöket az egy közös asztalhoz, ahol minden nép egyenlőségét hirdetik és megtörik az Élet Kenyerét. A világ elcsodálkozott, mert ehhez hasonlót még soha nem hallott.
Magától értetődő volt addig, hogy a társadalom szabadokra és rabszolgákra, gazdagokra és szegényekre osztódott; hogy a férfiaknak domináns szerepe volt a nőkkel szemben, hogy a rabszolgákkal és idegenekkel szembeni gorombaság hősiességnek számított és sok más vétség, amin senki sem ütközött meg.
Itt valami újat hirdetnek. Az apostolok tanúsítják, hogy aki őket küldte, azzal bizonyította hatalmát és istenségét, hogy feláldozta magát a kereszten, de feltámadt és fölment a mennybe, hogy mindnyájunknak helyet készítsen. Péter és Pál úgy, mint a többi apostol is tanúságukat vértanúhalállal igazolták.
Hónapok és évek multával a keresztények hatalmas lelki áradattá váltak Rómában. Vonzó lett az erkölcsi erő, az életöröm, a jószívűség és testvériség. Újabb és újabb követők növelik a hívők számát. Róma félni kezd tőlük. A történelem egyszerűen a létszámuk miatt találja őket veszélyesnek Róma számára. Mi azonban Róma félelmét inkább a keresztények belső ereje miatt érzékeljük. A keresztények ideáljaikkal, amelyeket életükben meg is valósítottak, és amiért készek voltak meghalni félelmet keltettek a bomlásnak indult társadalomban, ahol felkiáltójellé váltak. A keresztények a lelkiismeret ébresztői.
Vajon mindez nem ismétlődik meg ma is? A liberális társadalom fél a lelkiismerettől. Ezért nehezedik nyomás az egyházra. Az Egyház csak hallgasson, ne utaljon a társadalomban lévő rendetlenségekre, amit szuggesztív és demagóg szólamokkal lepleznek, és ne foglalkozzon a politikával. Ismétlődik, amire a kommunizmus törekedett: az Egyházat a templom falai közé zárni. Ez a helyzet valamennyi posztkommunista országban. Valahol inkább, másutt kevésbé. Ez a liberalizmus áradata az emberekre, akik erre nincsenek felkészülve.
Ezért mindnyájan örülünk annak, amiért ma itt találkozunk. Két szomszédos ország katolikusai ma megvallják, hogy Krisztusban egyek vagyunk. Egy Egyház vagyunk. Ez előtt az egység előtt meg kell hátrálnia mindennek, ami bennünket megoszthatna. El akarjuk feledni múltbeli közös együttélésünk negatívumait. Mindazt pedig, ami pozitív volt, egymás kölcsönös gazdagodására akarjuk használni a lelkiélet és a kultúra területén. A liberalizmus, szubjektivizmus, sőt a nihilizmus közös ellenségeink.
Az emberiség válságban van. Tagadni akarja az igazság objektivitását, de közben látja, hogy ezen állítása sem tarthat igényt objektív érvényességre. Így bűvös körben találja magát, ami a csak egy kicsit is gondolkodó embert a kétségbeesés szélére kergeti. Ha nem ismeri el az igazság objektív érvényességét, nem talál kiutat.
Ezért kölcsönösen segítsük egymást. Bizonyítsuk be ennek a világnak, hogy az evangélium világosság ezen az útvesztőn. Osszuk meg tapasztalatainkat. Mindkét ország keresztényei tegyünk egységesen tanúságot.
+ Dr. František Tondra