Gánóczy Sándor: A bízó hit

Kultúra – 2015. március 15., vasárnap | 14:27

Gánóczy Sándor (1928) katolikus teológus, nemzetközi hírű Kálvin-kutató. Legújabb könyvében a Biblia alapján a bízó hit szerepéről elmélkedik a hívő földi életében, halálában és az örök életben.

A kérdésre, hogy mit jelent a hit szellemében élni, a szerző kifejti: ahhoz, hogy a kereszténység a modern társadalomban újra szavahihetőbb legyen, nem elég a korszerű hittudomány vagy hitoktatás. Meggyőző és „térítő” ereje csak az olyan keresztény hitnek lehet, amely elsősorban személyes meggyőződésben és az ennek megfelelő életvitelben mutatkozik meg, amely ezt „szóvá teszi”, amikor a hit igazságával érvel. Ahol az Istenbe és Krisztusba vetett hit így szólal meg, „ahol alanyi és tárgyi összetevője így fonódik egybe, ott túljut a pusztán vallásos hiedelem szintjén.”

Gánóczy professzor párhuzamot von a lutheri és a katolikus teológia között, s megállapítja: mindkettő a bízó és szerető hitet tanítja, és távol állnak egy olyan „vallástól”, amely az üdvösséget saját érdemszerző szabálykövetéséért várja cserébe. A szerző összehasonlítja  János evangéliumát és Szent Pál teológiáját is a szinoptikus evangéliumokkal (Máté, Márk, Lukács) és leszögezi: nincs lényeges eltérés abban a kérdésben, hogy milyen szerepet játszik a hit az örökkévalóság ígéretét hordozó emberi élet kiteljesedésében. Az viszont különbség, hogy a szinoptikusok magát Jézust mutatják be „mint hívő zsidó embert, mint az Isten iránti feltétlen bizalom mesteri megélőjét.” Ezért tesznek oly gyakran tanúságot az imádkozó Krisztusról, aki a Miatyánkot „úgyszólván az egész jövendő keresztény hívősereg számára elimádkozta.” 

Az újszövetségi kinyilatkoztatás nem csupán arról szól, hogy mit jelent Krisztusban hinni, hanem arról is, hogy miként hitt maga a Názáreti Jézus. „Az a személy, akiben Isten megbízhatósága egyedülálló emberközelségben mutatkozott meg. Ez a Jézus mint zsidó hívő élt, beszélt és cselekedett embertársai körében.”

A szerző szembeállítja  a vak, illetve naiv hitet a visszakérdezéstől sem félő, átgondolható hittel, amelynek energiája olyan erős, hogy minden szellemi tulajdonságunkat mozgósítani képes. Analógia mutatkozik közte és a szeretet átfogó jellege között: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (MK 12,30).

A könyv írója kiemelten foglalkozik  azzal is, hogy Jézus gyakran beszélt Istenhez, mint Atyjához fohászkodott, sokszor kérve, könyörögve, többször kérdezve is. Bízó hittel imádkozott önmagáért és mindenekelőtt másokért. Az Atya és a Fiú közötti bensőséges dialógus nyitva állt az embertárs felé. A jézusi imádság tükrében „a kölcsönösen önátadó szeretet mutatkozik meg… Következésképpen Jézus hite és a mi hitünk között nem tátong áthidalhatatlan szakadék.”

A kötet szerzője továbbá bemutatja Jézus hitét a halállal szemben. Márk evangéliumát elemezve leszögezi: amit Jézus utolsó órájáról ír, az meggyőzően bizonyítja, hogy a hit tükrében nézett szembe a halállal (14,32-37). Tömör elbeszélése „semmi másról nem tanúskodik, mint egy teljes mértékben emberi magatartásról a kínhalállal szemben. Semmi nyoma hősies dacolásnak, sztoikus nyugalomnak, isteni természetes megnyilatkozásának.” Jézus egy kérdéssel az ajkán lépi át a halál határát, „de hiszi, hogy minden hallgatás ellenére valahogy, valamikor Valakitől jön rá válasz.” Jézus kínszenvedése számunkra annyira emberi, hogy képes nekünk, gyengébbeknek is utat mutatni, főleg ha hozzágondoljuk feltámadását is.

Gánóczy Sándor a halott Jézus feltámadását új életéhez viszonyítja, amely már annyiban is más és jobb, amennyiben egy közvetlenebb és a szó szoros értelmében „örökített,” gyökeresen újszerű viszony Istennel.

Jézus feltámadása kapcsán arra is megpróbál választ adni a szerző, hogy a halálfolyamat melyik szakaszában történhet a mi feltámadásunk? Hivatkozik többek között az ismert Szentírás-tudósra, Gerhard Lohfinkra és a jezsuita teológusra, Karl Rahnerre, akik szerint semmi sem szól az ellen, hogy feltámadásunkat magában a halál történésében, vele egyidejűleg képzeljük el. Ennek az elméletnek bibliai pillére is van. Lukács evangéliuma szerint a Megfeszített így szól a jobb latorhoz: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban” (23,24). A szóban forgó nap minden bizonnyal Jézus és a lator halálának is a napja, „ugyanakkor mindkettőjük feltámadásának napja is; a találkozás és az együttlét napja a bűnös és a Megbocsátó között.”

Az Istennel, illetve Krisztussal való, halálon túli találkozás több, mint „az isteni lényeg” boldogító szemlélése. Ennek hatása alatt ítélkezik a megtérő hívő saját tettei vagy mulasztásai minőségéről, amikor egész élete filmje lepereg előtte. Így kerül előtérbe az önvád is, szintúgy „az erős fogadás” a további életútra, amely halálunk pillanatában nem ér véget.

Ám a könyv írója arra is felhívja a figyelmet, hogy az ebben való reménykedés nem jelenti szükségszerűen, hogy a hívő bűnös erkölcsi megújulását szüntelenül elhalaszthatja, mintha „ráérne erre még minden további nélkül.” Aki valóban hisz, az itt, a földön tér meg (Bencés Kiadó, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria