„Gazdag az a ház, amelynek van csendje...”

–  Mennyire érvényesíthető ma a csend egy kolostorban, például Pannonhalmán, ahol az idegenforgalom is nagy, s ezenkívül tanítás is folyik?
– Az érkező vendég megcsodálja csendünket, mi nem vesszük annyira észre. A reggelek és esték csendesek, a délutáni tanulási időben észre sem lehet venni, hogy több mint háromszáz diák van az iskolában. A turisták zsibonganak, de az épületegyüttes, a templom méltósága csendet parancsol számukra is.

Már van a csendnek is világnapja. Érdemes ezen eltűnődni. Lassan elfogy a tiszta víz, amely az életet jelenti. Elfogy a levegő is, mert annyira szennyezett, hogy abban élni nem lehet. Újabban elfogyott a világ csendje, s ezért „a csend világnapját” kellett meghonosítani. A csend világnapján számos embert megkérdeztek: mindenki panaszkodott. Elviselhetetlen a zajszint, az ember már nem tud élni a maga teremtette lármában. Figyelmeztetésül egyének, csoportok valami olyan jelzéssorozatot próbáltak adni környezetüknek, amelyben kifejezésre juttatták, hogy a modernnek mondott világ elviselhetetlen. Zajból, szennyezett vízből és levegőből, szemétből is elegünk van, fulladozunk miatta, lehetetlen élni.

Pannonhalma küzdelmek árán is szeretné megőrizni a csendet, mert félő, hogy ha száműzzük a csendet, akkor boldogtalanabbak leszünk, mert lehetetlenné tesszük egymás számára az életet. Csendünk fontosabb, mint műemlékeink, mert az az életet, a lelket jelenti. Csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe a csendet, az Istenre és egymásra figyelő tapintat forrását.

– Vannak-e olyan látogatók akik kifejezetten azért érkeznek Pannonhalmára, hogy ott csendben elmélkedhessenek, esetleg megtalálják életük iránytűjét? Van-e erre lehetőség Pannonhalmán?
– Folyamatosan vannak: magánszemélyek, házaspárok, csoportok, számos fiatal, lelkigyakorlatozók. Vannak, akik csendre, imádságra vágynak, akik lelki beszélgetést igényelnek, bűnvallást akarnak tenni. Csendünk – ha szabad így fogalmaznom – csúcsélménye a Szent Három Nap liturgiája, azon belül is a nagypéntek, amikor a keresztények Isten szeretetének jele, Krisztus Urunk keresztjének igézetében közösségben csendben vannak, szívük imádkozik.

– Asztrik atya milyen szerzetesrendről „álmodik”, mit gondol a jövő szerzetesrendjének és a társadalomnak a kapcsolatáról?
– Jean-Pierre Longeat, a franciaországi Saint-Martin de Ligugé bencés apátjával személyesen találkoztam már, s bár erről a témáról soha nem beszéltem vele, mégis teljes mértékben azonos módon, szerzetesi módon gondolkodunk. A jövő szerzetességének küldetése, hogy a szekularizált, alkotóelemeire szétesett világban a belsőleg is megfáradt emberek oázisa legyen. A kereszténység, a szerzetesség mindig valami olyasmit őriz, ami szinte korai ennek a világnak. Ilyen a csend is. Ha meggondoljuk a fentebb mondottakat, milyen egészséges, milyen felüdítő egy kolostor, ahol van csend, ahol csendesebben beszélnek, ahol ősidőktől reguláris hagyománya van annak, hogy van teljes, és van részleges (szilencium) csend. Ebből a csendből aztán kinőhet a tapintatos, okos szó, Isten és embertárs megszólítására, és ahol minket is megszólíthatnak. Gazdag az a ház, amelynek van csendje, amelyből egyén és közösség jobban megérti saját magát, küldetését. A világot is taníthatnánk pusztán a csendre, mivel mi tudjuk, hogy a csend fontos, de soha nem öncélú.

Magyar Kurír

Képek: Horánszky Anna