...a Gen Rosso tagjait életükről, a Streetlight musicalről és Chiara Lubichról

– Milyen a kapcsolat a Gen Rosso különböző generációi között?
Beni: Nem tartozom a Gen Rosso alapítói közé, de 57 évesen már az idősebb nemzedéket képviselem. Az én időmben ez a kérdés nem is merült fel, hiszen mindannyian fiatalok, 20-25 évesek voltunk. Ma főleg a munkánk professzionális és kreatív részében mutatkoznak meg a különbségek, de ezek korántsem minőségi különbségek, hanem például az érzékenység más-más zenei stílusok iránt vagy azok a tapasztalatok, amelyeket a különböző irányzatok vagy hátterek adnak. Van köztünk olyan, aki disc jockey-ként kezdte, én egyszerűen csak szerettem zenélni a barátaimmal. Tehát különböző hátterünk van, különböző történetekkel érkeztünk, és most igyekszünk együtt élni, együtt dolgozni, ugyanazokat a lépéseket együtt megtenni. Különböznek szakmai feladataink is: van, aki többet szerepel a színpadon, mások inkább háttérszolgálatot végeznek. Én most művészeti vezető vagyok, de korábban nem ezt csináltam. Ám ezek a különbségek egyáltalán nem jelentenek problémát, egyszerűen túl lehet lépni rajtuk. Az a legfontosabb, hogy a generációk tisztelik és szeretik egymást, és odafigyelnek egymásra.

– Milyen a Gen Rosso élete, amikor nem turnézik?
Dennis: Ha épp nem járjuk a világot, Loppianóban élünk, kb. 40 kilométerre Firenzétől. Amikor ott vagyunk, arra fordítjuk az időnket, hogy szakmailag képezzük magunkat, kutassunk, tanuljunk, és törekedjünk a kreativitás ébrentartására. Azután ott vannak a gyakorlati dolgok, amelyek egyszerűen ahhoz kellenek, hogy fenntartsuk a zenekart, például a felszerelésünk biztosítása, pótlása, karbantartása, és mindaz, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy elindulhassunk a legközelebbi koncertre. Természetesen van napirendünk is: reggel 8-tól körülbelül este 6-ig tart a „munkaidőnk”. Ilyenkor sokat gyakorolunk, dalokat írunk, felvételeket készítünk, és készülünk a jövő feladataira.

– Mennyi időt töltötök otthon, és mennyit turnéval?
Dennis: Attól függ. Előfordult már, hogy egész évben nem voltunk külföldön, pár éve 6 hónapot voltunk otthon és 6 hónapig turnéztunk. A helyzet aztán javult, és 2008-ban úgy tűnik, csak 3-4 hónapot töltünk Loppianóban. Ez jó jel, mert azt jelenti, hogy van munkánk, és az emberek azt akarják, hogy menjünk el hozzájuk, legyünk ott velük.

– Honnan jött a Streetlight musical ötlete? Honnan szereztetek tudomást a történetről?
Beni: Egyszer csak eljött egy pillanat a pályafutásunk során, amikor úgy éreztük, nemcsak koncerteznünk kell, hanem például elmondhatnánk egy történetet, beszélhetnénk valakinek az életéről. Ezzel más üzeneteket is átadhatunk, és hatékonyabban beszélhetünk a békéről vagy a testvériségről. Chiara is azt javasolta, hogy mondjunk el egy élettörténetet a zenénkkel. És akkor lassan eldöntöttük, hogy Charles Moats életéről fogunk beszélni. A Gen Rosso egyik tagja még személyesen ismerte Charlest gyerekkorából, mert abban a családban született, amelyik Charlest 16 éves korában befogadta. Egy másik tagunk pedig részt vett azon a római Gen-kongresszuson, amelyre Charles is hivatalos volt, de már nem tudott eljönni, mert előtte nem sokkal ölték meg. Ezek a szálak is megerősítették döntésünket, bár kevés dolgot tudtunk a történetről. A musical elkészítését sok kutatás előzte meg. Elmentünk például Chicagóba, beszéltünk a rendőrökkel, voltunk a gyilkosság helyszínén is. Úgy éreztük, Charles története nagyon fontos, szinte világít a tanúságtétele. Mindenki tudta, hogy azért ölték meg, mert annak ellenére, hogy a gettóból származott, fehér fiatalokkal barátkozott. Története a különböző fajokhoz tartozó emberek együttélésének nehézségeiről szól. Azután lépésről lépésre összeraktuk a történetet, megírtuk a jeleneteket, a zenét, a koreográfiát. Nyolc éve játsszuk ezt a darabot, rengeteg országban, több nyelven előadtuk már, most pedig egy európai uniós projekt keretében tesszük ezt, amely az iskoláskorúak közötti erőszak megelőzését tűzte ki célul. Nagyszerű élmény, nem gondoltuk, hogy ilyen hatása lesz majd.

– Hogyan fogadtátok Chiara Lubich halálhírét? Ki volt ő számotokra?
Dennis: Chiara a mindenünk volt. Anyaként, tanítóként állt mellettünk, őmiatta vagyunk itt. Miatta kezdtük el ezt az életet, ezt a munkát. Mindig hitt bennünk, különösen a számunkra nehéz időkben. Az ő belénk vetett hite által vagyunk itt, és ez segít, hogy kövessük az ő életét, az ő példáját, az egység eszményét, amelyet átadott nekünk, és amely átformálta mindannyiunk életét. Chiara életünk legnagyszerűbb találkozása.

Horánszky Anna/Magyar Kurír