Gianfranco Ravasi: Lámpás a titkok tengerén – A hit válaszai

Ravasi bíboros rámutat: az ún. modern társadalom a 18. század második felétől kezdve egyre inkább fellázadt és függetlenséget keresett a kereszténység és az egyház elsőbbségével szemben. Ezt nevezzük szekularizációnak, amely az idő előrehaladtával folyamatosan erősödött. Napjainkban már az agresszív szekularizáció korszakát éljük, amit azonban nem valamiféle új szakralizmussá kell átalakítani – a könyv szerzője szerint ez lehetetlen, s a hiteles keresztény lelkülettől is idegen volna –, hanem egyfajta „szekularitássá”.

Gianfranco Ravasi szerint a „szekularizmus” és „szekularitás” különbözősége pontosan megfelel a „laicizmus” és „laicitás” kapcsolatának. Az eredeti szekularizáció természeténél fogva pozitív: elismeri a társadalom bizonyos civil szektorainak autonómiáját, és „… megszabadítja a hitet az integralizmustól és a fundamentalista abszolutizmustól”. A szekularitás a hitet arra ösztönzi, hogy őszinte és nyitott érdekszövetségben éljen a társadalommal, „és hozzá közelítve ne szakralizálni akarja, hanem az erkölcsiség és a spiritualitás termékeny magva legyen benne”. A szakralizmussal ellentétes szekularizmus viszont „öntörvényű individualizmussá silányulhat”, eltörölve mindazt, ami nem fér bele az ún. „ésszerűség” haszonelvű szemléletébe, a tapasztalhatóba és a technikailag kivitelezhetőbe. Eközben, mint „mitikussal” és ésszerűtlennel szemben, „ördögűzést folytat a spirituális tapasztalat minden formája ellen, amelyek a transzcendensre hivatkoznak”.

Korunk tipikus helyszíne a „szekuláris város”, amelyben a modernitás által fokozatosan megvalósított szekularizmus „szakít a keresztény múlt gyökereivel, kulturális és spirituális hagyományával”, és új távlatot nyit, amelynek három jellemzője: a hit magánosítása, a vallásgyakorlás lankadása, a vallási tapasztalat tetszőlegessé alakítása, egyfajta személyes a la carte válogatásban. Minden relativizálódik, „Győzelmet arat a szubjektivizmus, mégpedig erkölcsi, kulturális és spirituális értelemben.” Az intézményes vallásokat Nyugaton nem üldözik, a rájuk leselkedő veszélyek sokkal kifinomultabbak, hiszen „tudomást sem vesznek róluk, érdektelennek tartják vagy a legbelső magánszférához sorolják őket”. Gianfranco Ravasi találóan jellemzi a helyzetet: ha egyszer Isten megállna a „szekuláris város” főterén, legfeljebb megállítanák, mint valami idegent, akitől el kell kérni a személyiigazolványát. „Így áll össze a vallás számára talán legkevésbé fogható ellenfél, amely természetének megfelelően ellenőrizhetetlen nevet visel: az érdektelenség.”

A laicitás és a laicizmus kérdését illetően a szerző felhívja a figyelmet, hogy a „laikus” kifejezés ma uralkodó értelmében „minden valaha volt vallásos gyökerétől megfosztottan”, büszkén hirdeti a politika abszolút függetlenségét és primátusát a vallás fölött. Ravasi megkülönbözteti a laicitás – „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” –, és a laicizmus fogalmát. Utóbbi eltünteti vagy kiszorítja Jézus intelmének második felét: „adjátok meg Istennek, ami az Istené”.  Ezzel szemben el kell ismerni a szólás és a cselekvés szabad jogát abban is, ami az Istené, ez pedig „nemcsak a kultusz gyakorlatát és a szűk értelemben vett teológiai gondolkodás kifejtését jelenti, hanem utóbbinak azt a feladatát is, hogy az igazságosság, a közjó, az élet és az igazság személyes és társadalmi értékeit illetően kritikus lelkiismeret lehessen…”

Ravasi bíboros arra is figyelmeztet, hogy a „szakrális” és a „laikus” nem zárja ki egymást, bár gyökerükben eltérnek egymástól. Hibásnak minősíti azt a klerikális szakralizmust, amely az önmagában negatívnak tartott profán világ „konszekrálásáról” ábrándozik, s ugyanígy tévesnek azt a szekularista laicizmust, amely a társadalomban mindenféle vallásos érzék kiirtására törekszik, mintha ez jogtalanul és méltatlanul volna jelen, és semmibe vesz mindenféle lelki vagy erkölcsi figyelmeztetést, elfogadhatatlan beavatkozásnak tekintve ezeket. A szerző véleménye: „A hitelesen szent nem áll ellentétben a profánnal, s azt nem kívánja kizárni, hanem párbeszédre híva, kérdéseket tesz fel neki, és kérdéseket kap tőle… Egymás kölcsönös meghallgatásában felfedezi a közös pontokat, ez az a szükséges párbeszéd, amely elvon egymás elutasításától, de a konfúz keveredéstől is.”

Ugyancsak Szent Ágostonra emlékeztet Ravasi bíboros, amikor a rossz fogalmát vizsgálva megkülönbözteti Isten, illetve az ember városát. Tényként állapítja meg, hogy gyakran kell „mélységes mélységből” kiemelkednünk. Hangsúlyozza, hogy a megfeszített Krisztus is, Isten „ikonja”, magán viseli az emberi korlátozottság egész nyomorúságát, amit aztán betetőz a halál. Ezért van az, hogy a felemelkedésben részt kap a rossz működése is, amellyel szemben Isten nem mutatkozhat közömbösnek vagy idegennek, hiszen Jézus azt tanítja, hogy „arcát szünet nélkül az éhező, a szomjazó, az idegen, a ruhátlan, a beteg, a börtönbe zárt ember leromlott ábrázatába rejtve kell keresnünk”, ő maga mondta tanítványainak: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,31-46). A szerző vallja, hogy minden emberi tekintetben ott rejtőzködik Istennek, „annak a végső Arcnak a rejtélye, amely láthatatlan, mégis megmutatható”, s amelyet néha még azok is meglátnak, akik távol élnek Istentől, nem keresik, „mert visszfényét öntudatlanul is magukban hordozzák”. Az emberi és az isteni ezen alapvető „hasonlósága” készteti Ravasi bíborost arra, hogy elsősorban az „ember városát” vizsgálja, „ezt a lenyűgöző és oly sok fénytől ragyogó várost, telis-tele jelekkel és a ’szépség útjaival’, bár egyes kerületei romba dőlve a ’mocsok útját’ is megmutatják.” Mindezzel együtt az „ember városában” álló jelzőtábla „egy másik, még csodálatosabb városra mutat, az Isten városára”.

Gianfranco Ravasi kiemeli: a Biblia üdvtörténeti eredetisége éppen abban áll, hogy az „ember városát” nem zárja el az „Isten városának” vidékétől, „emezt pedig nem űzi távoli egek láthatatlan messzeségébe. Ennek az egységnek végletes megfogalmazója a kereszténység. A kereszténység az örök Istent nemcsak belelátja annak a történelemnek a sodrásába, amelyben ő kinyilatkoztatja magát, hanem még tovább megy s Istent egy emberi arcon, a zsidó ’Jézus’ névben látja meg, egy emberi életútban, amely elfátyolozza, de nem tünteti el transzcendes hovatartozását.”

Krisztus kezeiben pedig „ember- és természetfeletti erő lakozik, s folyton az emberi szenvedés és fájdalom fölé terjeszti őket…” Jézus csodáival kapcsolatban Ravasi bíboros leszögezi: ezek is kifejezik, hogy „a Szó Tetté válik, a transzcendencia nemcsak a szavakat, hanem az eseményeket is átjárja, a Logosz eléri a szűk értelemben vett test világát”, de nem azért, hogy csodatevő hírt szerezzen és sikert érjen el, „hanem hogy tetteiben is… jelen lehessen az Én-Vagyok, a Másik, a Teremtő, aki nem hagyja magára véges, esendő teremtményét”.

(Szent István Társulat, 2013)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír