Graham Howes: A szakralitás művészete

A szerző művészettörténeti példákkal bizonyítja, hogy a vallási intézmények évszázadokon keresztül a vallásos művészettel túlzott igényeket nem támasztó patrónusként működtek, mivel sokáig nem érezték szükségesnek, hogy őszinteséget kívánjanak a művésztől. A középkori társadalomban a művészek témaválasztása magától értetődő volt. A vallásos formát mindkét fél elfogadta. A XIX. század közepétől viszont – bár sok kiemelkedő vallásos művész alkotott, csak kevés példa van arra, hogy igazán jelentős, nagy művészt templom díszítésére kértek volna fel. Az utolsó száz évben pedig tovább csökkent azon művészek száma, akiknek művészetük középpontjában a vallásos hit állna. Természetesen vannak kivételek – Matisse vence-i kápolnája, Rothko kápolnája Houstonban, Sutherland Dicsőséges Krisztusa a coventry székesegyházban, Henry Moore Madonna és a Gyermek a northamptoni St. Matthew-templomban –, de a szerző szerint úgy látszik, hogy „manapság a művészeti és vallási szempontból egyaránt nagy érdeklődésre számot tartó műveket a művészek spontánul, függetlenül, az egyházon kívül, teljesen a maguk kezdeményezésére hozták létre”. Példaként említi Picasso Guernica és Dalí Szent János Krisztusa című festményeit.

Az angol vallásszociológus tényként állapítja meg, hogy létezik néhány nagyon erős kulturális kényszer, az egyik a hagyományos keresztény szimbolizmus erejének és hatékonyságának hanyatlása. E folyamat legjellemzőbb pontja, amikor világi intézmények – a reklámipar és a média – kisajátítják a szent szimbólumokat, és ez egyértelműen anyagi, nem pedig spirituális célokat szolgál.  A rengeteg példa közül az egyik David Beckham angol labdarúgó, „aki jelenleg világszerte ikonszerű egyenértékűségnek örvend Jézus Krisztussal, hasonlóan ahhoz, ahogy alig egy évtizede az énekesnő Madonna a Madonnával”.

A könyv szerzője szerint a fő kérdés az, „vajon megvan-e még az ortodox keresztény szimbólumok spirituális feszültsége vagy sem, és napjainkban nem redukálódott-e olyan mértékben, hogy ezek a szimbólumok már nem funkcionál(hat)nak közös összekötő kapocsként az emberek számára Krisztuson keresztül Istenhez… képesek-e a legfőbb keresztény szimbólumok még mindig felkavarni a képzeletet, közvetíteni a látomást és a próféciát, vagy el kell hagyni őket valami másnak a kedvéért?... Vagy már túlságosan késő, és sokak számára a keresztény ikonográfia elsősorban halott nyelvként tapasztalható meg – hasonlóan a szanszkrit vagy az ősi egyiptomi hieroglifákhoz –, nem pedig az élő hit részeként?”

Graham Howes kutatásai szerint a tradicionálisan szakrális terek egyre inkább deszakralizálódnak, s ez minden földrészre és vallási hagyományra jellemző. Napjainkban Nyugaton csakúgy, mint Sahi Indiájában az „istenes valóság” érzékelését gyakran megzavarja a digitális fényképezőgépek kattogása, a fejhallgatós idegenvezetések mormogása, a pénztárgépek szüntelen csilingelése, s mindezek miatt „A Megtestesült Isten közeledésének bármiféle lehetősége – megtapasztalásról már nem is beszélve – ilyenformán megtagadtatik tőlünk.” A szerző szerint ugyanez a helyzet a szakrálissal is. Egy katedrálisban végzett felméréséből kiderült, hogy a megkérdezettek csupán húsz százaléka mondta azt, hogy kifejezetten vallási érdeklődésből érkezett, a többieket a vizuális, vagyis esztétikai élmény vonzotta.

A vallás és spiritualitás összefüggéseit elemezve az angol professzor emlékeztet rá, hogy a XX. században több olyan jelentős művész volt, akinek személyes vallásos hite és identitása lényeges művészete megértéséhez, többek között Chagall, Kandinszkij, Malevics, Mondrian, Bacon. Vallási testületek ma is adnak megbízásokat szakrális tereik és liturgiájuk számára szánt művek elkészítésére, s bár ma is vannak nagyszerű művészek, akik vallásos műveket alkotnak egyházi intézmények számára, ez a tevékenység fokozatosan marginalizálódik, ugyanúgy, ahogyan ez az intézményesült vallással történik. Graham Howes szerint kevés a valószínűsége annak, hogy a mai művészek vallásos kultúrához kötődjenek, mivel nincs olyan azonosítható vallásos kultúra, amelyhez kötődhetnének. Ennek egyik oka, hogy a hangsúly „fokozatosan áthelyeződött a tapasztalat vallásos érvényességéről az esztétikaira”.  A XVIII. század közepétől a művészet, „ahelyett, hogy valamiféle egyházalapú teológiát fejezett volna ki és támogatott volna, kezdett elkülönülni a vallásos gondolkodástól és a vallási intézményektől”. Ahogy Goethe írta: „A művészet független kultuszként szilárdította meg státusát, és néha virágzóbb is, mint az egyházak vagy a keresztény teológia.” E folyamat révén „a rejtőző egyház egyik formájává vált”. Így a művészetet úgy kezelik, mint amely saját jogán az igazság forrása, beleértve a teológiai igazságét is. A másik ok pedig mindezzel összefüggésben az a folyamat, amelynek során a vallásos gondolkodás és gyakorlat, valamint a vallási intézmények elveszítik társadalmi jelentőségüket. A művészek ma már egyértelmű vallási elkötelezettség nélkül is tökéletesen alkalmasnak érzik magukat vallásos érzések és érzékelések kifejezésére, arra, hogy a látható igazságon túli és feletti spirituális jelentést kutassák műveikben.

A tudós szerző fölteszi a kérdést: mégis, mindezek ellenére, lehet-e bármiféle vallásos műalkotás még mindig jelentésteli a posztmodern Nyugaton, ahol a jelentés nagy szintézise már nem létezik? Válasza: „Igen, abban az értelemben, hogy a kortárs művészek számára a legmegfelelőbb szerepmodell nem szükségszerűen az, hogy megvallják saját vallási hovatartozásukat, és nem is az, hogy a nyílt narratív tartalommal szemben, még mindig átható tiltást megkísérlik lebontani.” Ehelyett a vallásos témákat alkotó művészek inkább tanúságot tehetnének vizuálisan „arról a komplexitásról, kétértelműségről, szétbomlásról és töredékességről, amely a modern és a posztmodern legtöbb tapasztalatát, és természetesen a hagyományos és a mai vallásos tapasztalatot is jellemzi.” Graham Howes szerint ez olyan feladat, amelynek fontosságát már sok mai teológus felismerte.

(Bencés kiadó, 2011)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír