A gregorián vezetett el Krisztushoz

Gaurav Shroff 1972. december 30-án született Újdelhiben, a Szent Család kórházban. Kora gyermekkorát Washington külvárosában, Bethesdában töltötte, ekkor édesapja a Világbanknál dolgozott. A család akkor tért vissza Indiába, amikor a fiú hatéves volt, és ezután a jezsuiták által fenntartott St Xavier iskolában tanult, Ahmedabadban, ahol csatlakozott az iskola kórusához. Csak annyit tudott a keresztényekről, hogy nem beszélnek folyékonyan gudzsaráti és hindi nyelven, és eltemetik halottaikat. Ez felkeltette az érdeklődését.

Vallási neveléséről Gaurav elmondta: „Apám a Világbanknál dolgozott, később az Economic Times szerkesztője volt. Anyám volt az első női kerületi tisztségviselő Gudzsarátban. Nálunk egyfelől nagy hangsúly volt a hagyományos indiai értékeken, másfelől pedig a szüleim világi humanista eszméket és értékeket vallottak magukénak. A hindu vallásról elsősorban a nagymamámtól tanultam – a Mahábhárata, a Rámájana és a Bhagavad-gíta eposzait, költeményeit.”

„A szent zene szépsége elvarázsolt, amikor először voltam szentmisén a St Xavier főiskolán, Mumbaiban augusztus 15-én, amely egyszerre az indiai függetlenség és Mária mennybevételének napja. A szentmise emelkedett zenéje meggyőzött arról, hogy Isten jelen van: a gregorián énekek felemelték a lelkemet, és tiszteletet ébresztettek bennem a szent iránt. Ösztönösen vonzott a szentmise esztétikai szépsége, és ez az élmény végtelen örömmel töltötte el a szívemet.”

Az ideálokban gondolkodó, elnyugatiasodott, felső kaszthoz tartozó 18 éves hindu, aki hindusztáni klasszikus zenét tanult, ezek után elkezdte tanulmányozni az egyház történelmét, mert meg akarta érteni, „mi ihlette a nagy zeneszerzőket, hogy Isten iránti tiszteletük kifejezéseként megalkossák a legnagyobb klasszikus műveket, és művészetüket a liturgia szolgálatába állítsák”. Gaurav órákat töltött könyvek böngészésével a könyvtárban, a II. Vatikáni Zsinat előtti misekönyvekből igyekezett megérteni a latin gregorián énekeket: a Credót, a Gloriát és a szentmise más részeit.

A szentmise zenéje annyira elbűvölte, hogy abban az évben édesapjával elment a Jézus Szent Neve-székesegyházba az éjféli misére. Mivel barátai látták, hogy mennyire lenyűgözik az ünnepi liturgiák, a következő évben meghívták a húsvéti szent három napra. 1991-ben nagycsütörtökön Gaurav elment az utolsó vacsora szentmiséjére. „Nem voltam felkészülve a lábmosásra. Elképedve néztem, ahogy Simon Pimenta érsek letérdelt, és megmosta tizenkét férfi lábát. Sohasem tapasztaltam ekkora alázatot spirituális vezető részéről. Az érsek arról elmélkedett, hogy a papság, miközben vezet, valójában szolgál; ez akkor nekem nagyon idegen volt.” A nagypénteki szertartáson kiment a kereszthódolatra is. „Amikor letérdeltem és megcsókoltam a keresztet, élénken emlékszem, hogy egy tiszta hang a szívemben azt mondta: 'Érted haltam meg'. Sírva fakadtam, nem szégyelltem a könnyeimet, és bár nem egészen értettem, hogy ez mit jelent, biztos voltam benne, hogy a megfeszített Krisztus szeret engem. Onnantól kezdve már nem a zene vonzott: minél többet meg akartam tudni erről a Jézusról, hiszen vagy teljesen őrült volt, vagy ő az Isten.”

Onnantól kezdve rengeteget olvasott a katolikus hitről, a Bibliáról, és rendszeresen járt misére vasárnaponként. 1993-ban elment egy jezsuita lelkigyakorlatra, ahol egész éjjel az Oltáriszentség előtt imádkozott. „Erősen éreztem Isten jelenlétét, Isten mélységes szeretetét irántam, és a sötétben megvilágosodtam: az életem Jézusé, s az a feladatom, hogy ismerjem, szeressem és szolgáljam őt. Ez a küldetésem és a hivatásom. Azt éreztem, hogy papnak kell lennem.”

„Komolyan beszélgettem a családdal döntésemről, hogy katolikus akarok lenni, és meg akarok keresztelkedni. 'Ha nem szakítod meg a kapcsolatot a családoddal, és nem akarsz minket erőszakkal megtéríteni, áldásom rád' – mondta apám.” 1994. augusztus 15-én, Mária mennybevételének ünnepén Gaurav megkeresztelkedett a bandrai Szent Péter-templomban hindu, katolikus és muszlim barátai körében.

Két héttel megkeresztelkedése után Gaurav az Egyesült Államokba ment. Olyan szellemi környezetbe került, amely gyanakodva tekintett a katolikus egyházra. „Isten azonban mindig hűséges volt, és áldott Anyja védelmében kitartottam a hitben” – vallja a fiatalember.

„Életem következő négy évében Isten megengedte, hogy meglássam, milyen vagyok valójában; de a válságokban is kitartóan éreztem a papságra való hívást. Hogy megtudjam, mi Isten terve az életemmel, 1998-ban elkezdtem vallástudományt tanulni a dél-carolinai egyetemen, MA-t szereztem 2001-ben, Újszövetség szakiránnyal.” Ugyanebben az évben elkezdett dolgozni a dél-carolinai egyetem katolikus diákközpontjában az egyetemi lelkészségen. Az evangelizáció annyira lelkesítette, hogy 2006-ban szeretett volna belépni a paulista atyák (amerikai szerzetesrend) novíciátusába Washingtonban.

„2006-ban édesapámnál előrehaladott tüdőrákot állapítottak meg. Mindig jó kapcsolatom volt vele, és ez most nagyon lesújtott. Közvetlenül azelőtt történt, hogy beléptem volna a novíciátusba, és kaptam időt, hogy vele lehessek. Isten nagylelkűsége nem ismer határokat: élete utolsó szakaszában édesapámmal lehettem.”

2007-ben rájött, hogy Isten az egyházmegyés papságra hívja őt, ezért az Atlantai Érsekségbe kérte felvételét. Némi pasztorális munka után, 2008-ban az egyházmegye elküldte őt a marylandi szemináriumba. Idén fejezi be az első négy év teológiai tanulmányait a szemináriumban. „Isten segítségével diakónussá szentelnek 2012-ben, és 2013-ban már pap lehetek az Atlantai Érsekségben.”

„Isten 1991-ben ott a kereszt tövénél örökre megváltoztatta az életemet. Egyházmegyés papként az evangelizációra és a világi hívek hivatásának erősítésére szeretnék nagy hangsúlyt fektetni. A jövőben olyasvalakinek látom magam, aki vezeti, tanítja a híveket. Olyan ember szeretnék lenni, aki előhozza tehetségüket, karizmájukat, hogy Krisztus világi hívei el tudják vinni az evangéliumot a világnak, és részt tudjanak vállalni az egyház küldetésében.”

„Remélem, hogy hivatásom által hirdethetem a megfeszített Krisztus szeretetét az embereknek, és elvihetem őket Hozzá, hogy mindenki mély és bensőséges kapcsolatot alakíthasson ki Vele, hiszen Krisztus minden szeretet és boldogság forrása.”

Magyar Kurír