Gualberto Szent János rendalapító

Giovanni Gualberto 1000 körül született Firenzében. Katonaként találkozott egy rokona gyilkosával, aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint meg kellett volna ölnie, rokonáért bosszút állva, nem vette el a gyilkos életét. Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János ekkor határozta el, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli. A firenzei San Miniato bencés apátságban tett fogadalmat.

Amikor néhány évvel később meghalt az apát, egy Teuzo nevű firenzei remete tanácsára elhagyta  a kolostort és az Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remeték Szent Romuáld alapította kis közösségéhez. Később a Szentlélek hívására Vallombrosába indult, ahol Romuáld néhány évvel korábban remeteséget alapított a Szent Hilárius kolostor területén. Két remetét talált ott; ám hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá. Camaldoli mintára szervezte meg a közösséget, amelynek a priorja lett. A szerzetesek száma egyre gyarapodott. 1038 körül a közösség ajándékba kapta azt a földet, amelyen élt; Jánost Vallombrosa apátjává választották. Szent Benedek regulája, valamint a kiegészítő szabályzatok szerint éltek amelyeket János állított össze a regula szellemében. Szigorú klauzúrában, és szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra vonatkozó utasítások.

A vallombrosai közösség hírének hatására arra kérték Jánost, hogy reformáljon meg meglévő kolostorokat és alapítson újakat: így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent Salviust. E házak ugyanazon regula szerint éltek, mint az anyaház, apátjaik pedig a vallombrosai apát alá voltak rendelve, aki így a vallombrosai rend általános apátja lett. János elrendelte a szürke habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól.

Különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt. Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz, és János felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se engedje el üres kézzel Krisztus szegényét. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa.

Minden erejével támogatta a reformapátságot azon törekvésében, hogy javítsa  a papság erkölcseit. A világi papokat is arra ösztönözte, hogy közösségben éljenek. Fő törekvése mégis a simónia elleni harcra irányult. Mivel San Miniátót egy simóniás apát kinevezése elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta embereinek, hogy a gyújtsák fel a Szent Salvius-kolostort, hogy ezzel elhallgattassa a szerzeteseket. E gaztett azonban csak fokozta az ellenállást, a pápa végül elmozdította Petrus Mezzabarbát hivatalából. E küzdelem egész Itáliában megalapozta János azon hírét, hogy ő az egyházreform előharcosa.

Élete vége felé arra kérték a milánóiak, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket. János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a szeretetről mondott homíliája fennmaradt az utókor számára.

1073. július 12-én halt meg a passignanói San Michele Archangelo kolostorban. III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.

Magyar Kurír