Guy Gilbert: Egy bőrdzsekis pap vallomásai

A hetvenhárom éves lelkipásztor fölszentelése után évekig volt Algériában pap, ahol korábban a sorkatonai szolgálatát is töltötte a függetlenségi harcok idején. Az ott megtapasztalt iszonyú szenvedések, gyötrelmek és kegyetlenségek látványa vezette el a kisemmizettek, a megnyomorítottak, a társadalom peremére szorított emberek szolgálatára. „Az a békéért harcoló és nevelő pap, akivé váltam, a háborúban formálódott. A vállvetve folytatott harc megtanított, hogy az emberi jogok védelmének zászlaját sosem szabad levonni. Ebből nem engedek” – írja könyvében.

Guy Gilbertnek két „harci” öltözete van, az egyik a miseruhája, a másik pedig a bőrdzsekije. Védenceihez hasonul abban is, hogy hosszú hajat visel, átveszi a nyelvüket és gyakran motorozik. Ám önmagában sem a szóhasználat, sem az öltözet, a külsőségek utánzása nem volt elegendő ahhoz, hogy elnyerje a suhancok tiszteletét, „Szeretnem kellett őket, és nem akárhogyan. Velük élni olyan, mintha sportolnál. Maratoni kitartás kell hozzá, és főleg az íratlan szabályok ismerete”. Ezenkívül alapvetően fontos az utcai evangelizáláshoz a tisztelet, a tolerancia, a javak megosztása és a nyitottság, valamennyi utcagyerek felé.

A különleges szolgálatot teljesítő lelkipásztor két dolgot soha nem mulaszt el: szóvá teszi az embereket lealázó nyomort és beszél nekik Istenről. Mivel hivatása során mindennap találkozik az erőszakkal, hogy megszabaduljon annak romboló hatásától, tíznaponként eltűnik negyvennyolc órára valamelyik szemlélődő rend kolostorának mélyén, hogy a csöndben Jézus Krisztusra figyeljen. „Nagyra becsülöm a szemlélődő életet. Mindenekfelett hiszek az ima erejében… Ima nélkül tönkrementem volna. Az imádság nélkülözhetetlen a cselekedetekhez. Az imának köszönhetően a cselekedet alázatossá válik… Imádság nélkül minden merő hajsza volna… Milyen nagy öröm tudni arról, hogy a világon több tízezer szemlélődő szerzetes erősít minket és karol belénk. De nem állnék közéjük. Csak a hömpölygő életben tudom teljességgel megélni a hitemet, a szenvedés és az erőszak kellős közepén. Visszavonulok a szerzetesek közé, hogy bekapcsolódjam imáikba, és kérjem tőlük: imádkozzanak, hogy Isten kegyelme őrködjön a csapatom felett, egy kötéltáncosnak is becsületére váló munkánk során.”

A párizsi külvárosok utcáin az erőszak mellett folyamatosan jelen van a nyomorúság és a szenvedés is. Gilbert atya elismeri, hogy a szenvedés misztériumára nem tudja a választ, annak vállalásához mély spirituális belátás szükséges, és ez csak makacs kitartással folytatott elmélkedésből születhet meg. Az embernek komolyan kell dolgoznia spiritualitásán. A szenvedés elfogadásán túl feltétlenül hinnünk kell abban, hogy „Isten szeretet… Csak annyit mondhatok, hogy minden erőmmel igyekszem türelemben, tisztelettel, méltányosságban, szeretetben, gyöngéden és irgalomban élni. Így magamra veszem, hordozom és talán megnemesítem ezt az átkozott és elviselhetetlen szenvedést. Ez a hit misztériuma.”

A könyv szerzője nem titkolja, hogy a fiatalok rajongásig szeretik és a végsőkig ragaszkodnak hozzá. Összehasonlítva hivatását az elméleteiket minden körülmények között a gyakorlatban alkalmazó pszichiáterekkel, akik semmiféle érzelmi kapcsolatot nem teremtenek a rájuk bízott pácienssel, a bőrdzsekis pap Istennel való bensőséges kapcsolatának és a munkáját segítő közösség erejének tulajdonítja, hogy több mint negyven éve végzi evangelizáló szolgálatát a társadalom perifériájára szorultak körben. „A zsebemben semmi nincs, de a papságom varázslatos erőt jelent, amely anélkül teszi lehetővé ennek az önátadásnak a vállalását, hogy beleszakadnék: ez a ’fortély’ Isten kegyelme. Ez tesz képessé arra, hogy olyan kapcsolatokat alakítsak ki, amelyek intenzitásukra nézve egyszerre közeliek és távoliak… Saját szavaik nyomán megismerem, aztán felajánlom Krisztusnak a fiatalok szenvedését… Bármit hallok és élek át a nap folyamán, azt minden este Istenre bízom. Az alvilágban való tartós jelenlétemnek ez a legelső, nélkülözhetetlen erőforrása. A másikért a csapatomnak tartozom köszönettel. Nélkülük végem volna.”

Guy Gilbert meggyőződése az is, hogy egy ember mindig több a cselekedeténél, s a súlyos bűncselekményt elkövető személy a jogos büntetés mellett mindenekelőtt irgalomra és szeretetre szorul, de általában egyiket sem kapja meg. Napjaink Franciaországáról írja, de könnyen belátható, hogy ezek a kérdések nemcsak ott égetőek: „Az a ragyogó diadal, ha megőrizzük, ami emberi… Országunk az emberi kapcsolatok drámai hiányától szenved. Mindenki skatulyákban gondolkodik: a hajléktalan, a börtöntöltelék, a fogyatékos… Ez korunk egyik főbűne. Ha egy nap megértjük, hogy minden emberi lény egy fénysugár, akkor leomlanak a korlátok. A társadalmon kívül élő ember mögött gyakran egy kisiklott életút rejlik. Ha megengedi nekünk, hogy bepillantsunk a mögötte álló emberi kalandba, nagyon erős kötelék alakulhat ki köztünk. Az a feladatunk, hogy mellette állva megtaláljuk a remény útját. Ez a teljes mértékű felelősségvállalás és főképp a barátság útja. A barátságé, amely mindentől megment, és amely mindent megment.”

A sikeres életutak igézete előtt ájultan hódoló korunkban Guy Gilbert fölteszi azt a kérdést is, hogy mi a siker és mi a bukás? A sikert abban határozza meg, hogy ha valaki segítségre szorul, ne érezze magát egyedül, találjon mindig valakit, aki kitart mellette, ha gödörbe kerül: „Arra gondolva, hogy fiataljainkat végigkísérjük útjukon, úgy értékelem, hogy emberileg száz százalékos sikert érünk el. Amikor valaki a szakadék mélyén, a lejtő alján van, és mindig talál egy felé nyúló kezet, s egy hangot, amely ezt mondja: ’Gyerünk, ki fogsz mászni belőle’, akkor száz százalékos sikerről beszélhetünk.” A bukás pedig az, ha ezzel ellenkezőleg cselekszünk, s közönyösen viseltetünk bajba került felebarátainkkal szemben, noha lehetőségünk lenne a segítségre.

A „bőrdzsekis” lelkipásztor Jézus tanítását és gyógyító, segítő cselekedeteit állítja a keresztények elé példaként, s emlékeztet rá: „Visszautasítottként, megvetettként, gyűlöltként ösztönösen elismerték őt korának csavargói. Õ és ’ők’ egyek voltak. Mert szegényen élt, és semmije sem volt. Csak a szívét betöltő túláradó szeretet sugárzott azokra, akik közeledtek felé. Krisztusnak ez a képe az idők végezetéig különös és sosem látott fényt vet mindazokra, akik elmondhatatlan nyomorban és teljes reménytelenségben élnek mellettünk… Hasonlót tapasztalva a keresztény ember ellenállhatatlanul a szenvedő felé indul. Meggyőződése vezérli, így nem teheti meg, hogy néhány perc után már megy is tovább…!”

Guy Gilbert önéletírása felkavaró, megdöbbentő, de reményt ébresztő olvasmány is, amely lelkiismeretünket is megszólítja, s így feltehetjük magunknak a kérdést: mit tehetünk a magunk területén az élet elesettjeiért, kitaszítottjaiért? (Új Ember Kiadó, 2007)

Magyar Kurír