Gyász – 2006. szeptember 7.

Hazai – 2006. szeptember 7., csütörtök | 0:07

Ha meghal egy közeli embertársunk, pillanatra megáll az idő. Egy kicsit megnyílik a halál titokzatos kapuja, ahol jó lenne benézni, de nem sikerül, mert azonnal be is csukódik. Szokták is mondani, hogy az élet halad tovább. De miféle élet, kinek az élete? A dolgok napi sodrása mindig viszi az embert, ha gyászol, ha nem.

Lehet látni természetfilmekben, hogy az állat is megérez valamit, ha hirtelen elpusztul a társa. Legendákat mesélnek a kutya magatartásáról, ha meghal a gazdája. De igazán csak az ember tud gyászolni. Mert csak az ember fogja fel, hogy van folytatás, és nem lehet öröklakásunk a kétszer egyméteres koporsó, vagy az urna, amelyet felrakunk a polcra.

Talán még a nem hívőt is megérinti, ha szeretett rokonát elveszíti. Mert lehet, hogy gyermeket nem akar, mondván, hogy az ő életét ne korlátozza senki, de azt nem tudja megakadályozni, legyenek bármilyen örökélet-kozmetikumok is, hogy emberek kilépjenek ebből a világból.

A halál, mint hiány, vagy bezár, vagy megnyit. Jó lenne, ha mindenkit megnyitna, mert amikor a halált látjuk, lelkünk mélyén Isten szólít, hogy nála lesz majd az igazi találkozásunk.

Sánta János