Ha van egy ember, aki szeret...

A Múzeumi Szalonban – amelynek házigazdája Miklósi Péter, az ismert közíró – a hazai közélet számos jelentős, a nagyközönség figyelmét méltán kiérdemlő személyisége fordult meg az elmúlt időszakban, s a maga nemében valamennyi találkozó élvezetes és tanulságos volt, mégis a sokak „Laci bácsijával”, a 83 esztendős Burián Lászlóval töltött délután volt talán az egyik legvarázslatosabb. A szlovákiai magyar katolikus papság nesztora, számos rangos díj tulajdonosa (A Szlovák Köztársaság Aranyplakettje, A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, Pro Probitate – A Helytállásért-díj) hosszú életútjának nehéz és vidámabb pillanataiból egyaránt felidézett néhányat.

Szeretettel emlékezett szülővárosában, Szencen töltött gyermekkorára, szüleire, tanítóira. Mint elmondta, maga sem tudja, miért is választotta a papi pályát, a hivatásszeretetet azonban gyógyszerész édesapjától örökölte, aki nem csupán a munkáját végezte lelkiismeretesen még a legnehezebb háborús időkben is, hanem más módon is igyekezett segíteni az embereknek. Az édesapa és a család jó barátja, a szenci esperes kezdeményezésére telente 70-80 szegény gyerek kapott a városban segélyt. „Tőlük tanultam meg, mit jelent másokért élni” – mesélte. Gyerekként édesapjától kapta azt a fontos tanácsot is, hogy „kisfiam, tanulj a kis dolgoknak örülni, és akkor boldog leszel”.

Tanulmányait Esztergomban, a bencés gimnáziumban folytatta, nagy hatással voltak rá az ottani tanárok, akik pedagógusként és papként egyaránt helyt tudtak állni. 1946. június 23-án, a pozsonyi Szent Márton-dómban szentelték pappá, majd első állomáshelye a szlovákok lakta Nyitrakoros lett. „Az első szép papi élményem szlovák hívekhez köt” – mesélte. Pedig nagyon nehéz volt az „átállás”, mert akkoriban egyetlen ép mondatot sem tudott szlovákul.

1947-ben püspöki engedéllyel Csehországba utazott, hogy a deportált magyarok lelkipásztora legyen. Úgy érezte, ott a helye, bár, mint elárulta, maga sem érti, miből élt az alatt az egy év alatt, mert egy fillér fizetést sem kapott. Burián László felidézte 1951 áprilisát is, amikor a véletlenek szerencsétlen összjátéka folytán politikai fogolyként börtönbe került. Amikor Miklósi Péter az ottani „élményeiről” faggatta, az esperesplébános a börtönévek kapcsán csupán azt fájlalta, hogy „magánzárkába raktak, pedig mindig szerettem beszélni”. De erre is talált megoldást, a rabtársakkal ugyanis morzejelekkel beszélgetett. Amikor 1953-ban kiszabadult, a Gumonban dolgozott, majd Lónyabányán, ahol „súdruh Burian” lett belőle, és miután a brigádvezető lekezelően a szemére vetette, hogy a papok mindig mások nyakán élősködtek, elhatározta, hogy bizonyít: „A 6. hónap után élmunkás lettem.”

Elárulta azt is, hogy nagyon élvezi az életet, jelszava pedig: „hiszek a szeretet véső győzelmében. Én szeretettel mindenkit legyőztem, még a legnagyobb ellenségeimet is”. Nagy örömmel tölti el az is, hogy amikor megkapta a Pro Probitate-díjat, nem csupán magyar, hanem számos szlovák híve is gratulált a kitüntetéséhez. Bevallotta, hogy egy pap életéből hiányzik a család, a meghittség, de cserébe azt kapta, hogy sok emberrel tud együtt örülni. Az élettől tulajdonképpen családot is „kapott”: öccse és annak felesége halála után ő nevelte árván maradt kislányukat. „Szoktam is mondani a paptársaimnak, hogy nektek sem ártana egy gyerek, mert akkor lenne elképzelésetek arról, mit jelent a gyereknevelés” – jegyezte meg.

Az 50-es évek végén a pozsonyi Szent Márton-dóm káplánjaként működött, ebben az időben kötött életre szóló barátságot a dóm magyar lelkészével, Farkas Jenővel. Õ volt az, akitől ugyancsak egy fontos útravalót kapott: „Ha csak egy ember van, aki szeret, egy ember, aki igényli a szereteted, akkor már érdemes volt élni”. Ezt Burián László esperesplébános, talán pályáját és életét is összegezve, így egészítette ki az esten: „És ha még többen szeretnek, még érdemesebb élni.”

Mislay Edit (Új Szó)/MK

Kép: Somogyi Tibor