A halál a gyógyír a fájdalomra?

A Zapatero kormány minisztere kijelentette: „A halál elleni harcot nem lehet legyőzni, de a fájdalom ellenit igen.”

A Radio Vaticana erről kérdezte Adriano Pessina professzort, a Milánói Katolikus Egyetem Bioetikai Központjának igazgatóját.

A ma folytatott küzdelem valójában ideológiai természetű. Középpontjában az a gondolat áll, hogy nem akarunk szembenézni a betegség időszakával, amit megpecsétel a fájdalom. Társadalmi szempontból, egy állam nem tehet félre egy alapvető gondolatot, azaz: annak elismerését, hogy egy ember akkor is értékes és méltósággal rendelkezik, amikor beteg. A támogatott öngyilkosság és az eutanázia bevezetése azt jelenti, hogy teret adunk annak az elképzelésnek, hogy vannak olyan életek, amely nem méltóak arra, hogy éljék őket.

Érdemes felidézni a Katolikus Egyház álláspontját a támogatott öngyilkosságról...

A Katolikus Egyház állásfoglalása a támogatott öngyilkosságról, és a hosszú, fenntartó kezelésekről nagyon világos, és határozott. Az orvosi beavatkozásoknak arányosaknak kell lenniük a beteg klinikai állapotával. Az ember életét meg kell őrizni, a halál pedig egy tény, és nem érték. Ugyanakkor nem is lehet mindent megtenni, ami ugyan technikailag lehetséges, hanem csak azt, ami megfelelő és arányos a személy helyzetével.

Számos gazdaságilag fejlett országban úgy tűnik, hogy el akarják távolítani a fájdalmat, és kiűzni a halált a társadalomból. Talán egy kulturális probléma húzódik e törvényjavaslatok hátterében?

A betegség átélésének alapvető pontja a magány kérdése. Annak kultúrának, amely úgy tűnik, azt az elképzelést táplálja, hogy jobb meghalni mint élni, alapjaiban az a probléma rejtőzik, hogy nincsenek benne jelentőségteljes kapcsolatok. Akkor kezdődik az elkeseredettség, amikor a személyek közötti kapcsolatokból hiányzik az, ami értelmet tud adni a betegség és a szenvedés időszakának. Úgy vélem, a civil társadalomnak, és a politikai életnek is valamiképpen kezességet kell vállalnia az emberek közötti szolidáris szemléletért.

A támogatott öngyilkosság mellett állók azt mondják, hogy a test a betegé, vagyis azt tesz vele, amit akar, akkor is, ha nincs életveszélyben. Hová vezethet ez a mérhetetlen individualizmus?

„A testem az enyém”, azaz az életemmel én rendelkezem – ez is egy kétértelmű téma, abban az értelemben, hogy nemcsak a lehetőségem van meg, hogy rendelkezzek fölötte, hanem kötelességem is, hogy megvédjem. Gyakran elfelejtik a Katolikus Egyház egy másik fontos tanítását, amely nem úgy beszél a testről, mint ami másoknak a tulajdona, pl. az államé, vagy Istené. Az Egyház mindig előtérbe helyezte, hogy teremtmény mivoltunk azon tény elé állít minket, hogy Isten nem ura, hanem Atyja életünknek, és így képes egy olyan kapcsolatra, amely védelmet hordoz. Korunk társadalmának meg kellene erősítenie azt az alapvető gondolatot, hogy a személyek közötti kapcsolatok mennyire fontosak, és fel kellene ismernie, hogy az élet feladat és felelősség is egyben. Egy individuális társadalomban élünk, és úgy tűnik, hogy az egyház-elleneség talán éppen abból fakad, hogy ma az Egyház az egyetlen olyan valóság, amely a közösség gondolata felé irányít: azon elv felé, hogy az élet alapvetően kapcsolatokhoz kötődik.

Magyar Kurír

Kép: www.lucadoc.ilcannonichiale.it