A hallgatás szentje – 2008. május 16.

Mai pletykás világunknak ez felér egy orrbavágással, amikor fűnek-fának, és a kibeszélőshow-k műsorainak kifordítjuk önmagunkat és másokat, és elmondjuk mindazt, ami csak a házastársra, a papra vagy az orvosra tartozna. Persze, ha egyik sincs, akkor marad egy efféle kényszerhelyzet. Ebből is látszik, hogy a bankbetétek vagy a közvélemény mosógépjébe nem lehet beledobni lelkiismeretünket, hogy tiszta legyen. Más fórum kell a lelki tisztuláshoz.

Sokan fenn szoktak akadni azon, hogy ember előtt, ti. a pap ki kell mondani a bűnöket, hogy elnyerhető legyen Isten bocsánata. Azt mondják, hogy ők majd lelkük mélyén mindent tisztáznak Istennel. Naiv elképzelés. Próbálná valaki elméleti szinten helyrebillenteni az igazságot, anélkül hogy kimondaná? Ugye nem lehet.

A bűn nem magánügyünk, hanem egy megromlott kapcsolat környezetünkkel. Nem lehet magunktól helyrehozni. A gyóntató pap azokat is képviseli, akiket megbántottunk bűneinkkel, de még inkább Istent, akiket a bocsánatát közvetíti.

Sánta János