Halottak napja, 2002. november 2.

1. Az igazságosság érzete felkelti a továbbélés hitét
Aki részt vett már ún. társadalmi temetésen (vagyis nem egyházi szertartáson), ilyen vigasztalásokat hallhatott: „csak az hal meg, akit elfelejtenek”, vagy „az ember teste ugyan meghal, de alkotásaiban tovább él a személy”. Vannak, akik úgy gondolják, hogy gyermekeikben élnek tovább, akik hasonlítanak rájuk, akik gondolataikat és életüket folytatják.
Ma, amikor meglátogatjuk a temetőt, különösen érezzük ezeknek az emberi vigasztalásoknak az elégtelenségét.
Az elhagyott, díszítetlen sírok (minden temetőben van ilyen, még halottak napján is!) eleven cáfolatai a „sohase felejtünk el” és a „csak az hal meg, akit elfelejtenek” kijelentéseknek. Úgy látszik, nem tart örökké az emlékezés, és csak a történelem egészen kivételes egyéniségeinek adatik meg, hogy még évszázadok múlva is emlékezzenek rájuk..
Elhaladunk a temetőben a gyermeksírok mellett is, akik nem alkothattak életükben semmit. De biztosan vannak a temetőkben olyan halottak is, akik életükben nem alkothattak nagyot, mert talán ágyhoz kötött nyomorékok voltak életükben. Bizonyára vannak olyanok is, akiknek nem volt családjuk, gyermekük. Rájuk tehát nem érvényes a mondás, hogy alkotásaikban, vagy gyermekükben élnek tovább.
Érezzük, hogy bizonyos esetekben (gyermek, nyomorék, magányos) egyszerűen nincs emberi vigasztalás. Itt csak egy vigasztalás marad: a hit vigasztalása, az, hogy van továbbélés, örök élet.
Az igazságosság érzete felkelti bennünk a továbbélés hitét. Elviselhetetlen gondolat, hogy milliók meghalnak anélkül, hogy az élettől kaptak volna valamit, sőt anélkül, hogy igazán éltek volna, mivel éhen halnak, mivel születésüktől gyógyíthatatlan betegek, mert vakok vagy süketek, mert egy életen keresztül igazságtalanul bántak velük. Az igazságosság érzetén kívül
2. a szeretet érzete is kiváltja bennünk a továbbélés hitét.
Talán mindenki életében előfordult, hogy ott állt egy szeretett személy halálos ágyánál, és tisztában volt a helyzettel. Ilyenkor mégis azt szokták mondani a betegeknek, hogy még nem hal meg, fel fog gyógyulni. Igen, mert a szeretet minden erejével tiltakozik a másik halála ellen. „Szeretni annyit tesz, mint mondani: Te soha ne halj meg!” – mondja a francia filozófus, Gabriel Marcel.
Ezt hirdeti ma nekünk a temető is: Föltámadunk, nem halunk meg örökre! Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát küldte hozzánk, aki pedig azt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen” (Jn 10,10).
Az embert csak az örök élet hite tudja kielégítően megvigasztalni, a viszontlátás reménye. Éppen ezért mi nem egy pogány halottkultusz hagyományait követjük a temetőlátogatáskor, hanem élő hittel imádkozunk az elhunytakért, hogy mielőbb nyerjék el életük célját: Isten színelátását. Ámen. Verőcei Gábor/MK