Halottak napja, „B” év, 2003. november 2. (1Tessz 4,13-14. 17b-18, Jn 11,17-27)

1. Milyen gondolattal áll az ember a sír előtt? A budafoki temető ravatalozójának homlokzatán, valamint a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István nagycenki nyughelyének bejáratánál hasonló mondatot olvashatunk: „Voltunk mint ti, lesztek, mint mi.” A komor mondat, mely egy alapvető igazságot fogalmaz meg, jól illik a sírkerthez, a sírás helyéhez, ahol szembesülünk az elmúlás gondolatával.
Halottak napja minden ember számára újra felidézi azt a napot, amikor utolsó útjára kísért egy olyan hozzátartozót, aki közel állt hozzá. A mai napon egy kicsit újra átéljük az egykori temetéseket, de ugyanakkor a hívő ember elgondolkodik azokon a reményteli mondatokon, melyeket a mai szentírási szakaszokban hallott.
2. Milyen gondolattal áll Jézus a sír előtt? Lázár feltámasztásának leírása bepillantást enged abba, hogy milyen gondolattal állt Jézus a sír előtt. Jézus, mint ember, nem tudta magát függetleníteni a körülötte állók sírásától, és ő maga is könnyekre fakadt (Jn 11,35). De mint Isten Fia, isteni tekintéllyel kijelenti: „Aki énbennem hisz, még ha meg is hal, élni fog” (Jn 11,25). Szent Ágoston itt megjegyzi, hogy Jézus „életet is hirdet, a halált sem tagadja.” Mint ember megrendül a halál kérlelhetetlen pusztítása előtt, de mint Isten az életről beszél, az örök életről. „Aki énbennem hisz, még ha meg is hal, élni fog.”
Jézus sírásáról Szent Ágoston egy érdekes gondolatot fogalmaz meg. Jézus „nem a halottat siratta, hisz feltámasztotta; hanem a halált (siratta), amit az ember vétkével kiérdemelt. Mert ha nem lett volna bűn, halál sem lett volna. A test halála csak a lélek halálát követte. A lélek halála azzal történt meg, hogy elhagyta az Urat, a test halála akkor következett be, amikor a lélek elhagyta a testet.”
Szent Ágoston mély meglátása rávilágít arra a különbségre, hogy milyen gondolattal áll az ember a sír előtt, és milyen gondolattal áll Jézus a sír előtt. Amikor mi emberek a sír előtt állunk, a halottat siratjuk – és talán magunkat a veszteség miatt. Jézus a sír előtt nem a halottat siratja, hanem a halált, mint az első bűn büntetését. Vagyis Jézus látásmódjában nem csak a következmény szerepel, de az ok, az indíték is, azaz a bűn. Azt is mondhatnánk, hogy Jézus barátjának, Lázárnak a sírjánál nem csak a barátját siratja, de az egész emberi sorsot, mely a bűnnel érdemelte ki ezt a büntetést.
Jézus tehát a miénktől eltérő gondolattal áll a sír előtt. Ez az eltérő gondolat megnyilvánul a vigasztalásban is. Mi emberek együttérzésünket és részvétünket szoktuk kifejezni az elhunyt hozzátartozójának. Jézus azonban nem ezt teszi, hanem a gyászoló nővérnek azt mondja: „Aki énbennem hisz, még ha meg is hal, élni fog.” E kijelentés óta a hívő ember is a föltámadás hitével meri vigasztalni a gyászban szomorkodókat. Jézus kijelentése óta mi is a Jézushoz hasonló gondolatokkal tudunk ott állni a sír előtt. Felfogtuk, hogy micsoda erő birtokában vagyunk?
Pál apostol felfogta, ezért írta a tesszalonikiakhoz, hogy
3. „Ne szomorkodjatok úgy, mint a többiek, akiknek nincsen reményük” (Tessz 4,13)
Szent Ágoston megint éles szemmel meglátja a lényeget: Szent Pál „nem egyszerűen azt mondja, ne bánkódjatok, hanem azt, ne úgy bánkódjatok, mint a többiek, kiknek nincs reménységük.”
Természetes, hogy szomorkodunk egy szerettünk elvesztésén, de nem úgy szomorkodunk, mint aki nem hisz az örök életben. A mi szomorúságunkba a feltámadás reménye vegyül: ha Jézusban halunk meg, akkor örökké az Úrral leszünk. A sír előtt állva merjük vigasztalni egymást ezzel a tanítással. Ámen. Verőcei Gábor/MK