Hám János öröksége

– Tekintsünk vissza a múltra, egészen a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek szatmári megtelepedéséig.
– Annak idején Hám János püspöknek volt a vágya, hogy az egyházmegyébe szerzeteseket telepítsen, úgy férfi, mint női rendeket. Keresve a megvalósítási formákat, a tábori lelkésze, Gonzeczky János – aki később vértanúhalált halt – segített kapcsolatot teremteni a bécsi tábori püspökkel, Leonhard Mihállzal, aki épp a katonatisztek leányainak szeretett volna nevelőintézetet létrehozni. Gonzeczky, ismervén ezt a két igényt, segített egy szatmári intézet létrehozásában. Hám János püspök ezért lányokat küldött egyházmegyéjéből Bécsbe, az ottani vincés irgalmas nővérekhez kiképzésre, akik a noviciátus elvégzése után visszajöttek Szatmárra és segítettek a rend megtelepedésében. Mindeközben Hám János püspök felépítette a Zárdát, tehát a templomot és a hozzá tartozó épületeket.

– A Zárdatemplom épülete tehát a kezdetektől fogva a Szatmári Irgalmas Nővérek anyaháza volt?
– Igen. 1842. augusztus 29-én érkeztek meg a nővérek Szatmárra; ezt a dátumot tekintjük rendünk alapításának. Akkoriban még a bécsi közösségnek volt fiókháza, majd az 1848-as forradalom után a politikai helyzet változásával a bécsi központ többé már nem tudta kisegíteni nővérekkel a szatmári házat, így az kellett gondoskodjon saját magáról és intézményeinek működtetéséről. Ennek eredményeként szakadt le és vált önállóvá a szatmári közösség. A nővérek karizmájukból adódóan elsősorban iskolákban tanítottak, bentlakást vezettek és kórházakban betegápolással foglalkoztak. Az alapítás után a rend Szatmáron virágzásnak indult, egyre többen jelentkeztek, és sorra nyitották meg a fiókházakat Erdély szerte. Volt Gyulafehérváron, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és itt az egyházmegyében a Szatmárnémeti központon kívül Erdődön, Nagykárolyban, Túrterebesen, Szinérváralján, Felsőbányán és Máramarosszigeten is fiókház. Magyarország területén is nagyon sok helyen voltak nővérek, Esztergomi tartományi központtal. Csak pár magyarországi helyszínt emelnék ki, mint Székesfehérvár, Sárospatak, vagy Jászberény.

– Mi lett aztán ezekkel a rendházakkal?
– Romániában 1948-ban minden házat, intézményt államosítottak, 1949-ben pedig a feloszlatáskor a nővérek el kellett hagyják az anyaházat is. Ugyanígy Magyarországon és Szlovákiában is. A nővérek plébániákon helyezkedtek el, hazamentek szüleikhez; itt-ott családok fogadtak be két-három nővért. Ahol tudtak, ott helyezkedtek el, és olyan munkát végeztek, amilyet épp kaptak és vállalhattak.

– A rend mégis megmaradt a kommunizmus idején is.
– Hivatalosan nem működhetett; a nővéreknek civilbe kellett öltözniük, de már azzal, hogy nem kötöttek házasságot, nem alapítottak családot, kitartottak a hivatásukban. A tagokban tovább élt a rend, csak nem tudtak közösségi életet élni a nővérek. Itt Szatmáron volt olyan, hogy két házban öt-hat nővér is együtt lakott. Egyik a jelenlegi Fragilor utcán, míg a másik a jelenlegi Marsilia utcán állt.

1990-ig hivatalosan nem vettek fel tagokat. 1989 nyarán csak titokban vettek fel egy jelentkezőt, de neki is azt mondták, hogy nem nővérjelöltként veszik fel, hanem mint háztartási alkalmazottat. Nagyon féltek, hiszen 1948-ban az általános főnöknőt és a helyettesét tizennyolc hónapig börtönbe zárták. Még titokban sem tagokat felvenni. Ezért tapasztalható ma egy nagy generációs távolság a régi és új tagok között. Hozzávetőlegesen negyven éves kiesésről van szó.

1990-ben a nővérek ismét rendi ruhába öltöztek, és akkor szerveződtek ismét közösségekbe. Az a két házunk megvolt, és oda, ahányan csak tudtunk, elhelyezkedtünk. Szintén a kilencvenes évek elején vették meg a Wolfenbüttel utcai házat, amely egy családi ház volt, és mivel annak nagy udvara és kertje volt, lehetővé vált az új zárda építése. Akkor még remény sem volt arra, hogy az állam valaha visszaszolgáltatja az elállamosított ingatlanokat, így a régi Zárdát.

1996-ban kezdték el építeni az új zárdát, és 1998 októberére készült el. Akkor hozzávetőlegesen harminc nővér költözött be, idősek és fiatalok egyaránt.

– A beköltözéskor hány fiatal nővér volt?
– Én 1992-ben jöttem, velem együtt hét fiatal nővér volt és két-három jelölt. Aztán voltak akik elmentek, és így maradtunk négyen az újonnan érkezettek közül. Ma már az egész tartományban mindössze 18-an. Ebből tizennégy idős nővér. A karizmánk jelenleg is behatárolja a tevékenységi területünket, így egy nővér egy családi orvos mellett asszisztensnő, betegápoló; egy nővér a Szent Rita egyesületnél nevelőnő, gyerekekkel foglalkozik; és ketten vagyunk a házban, akik a nővéreket ápoljuk, gondozzuk, és a ház adminisztrációs dolgait rendezzük. De a rend változatlanul nyitott, várja azokat, akik hívást éreznek erre az életformára.

Az általános rendfőnöknőnk már másfél éve M. Ignacia Hrinová, aki azelőtt a szatmári tartomány főnöknője volt. Még hivatalban volt itt, amikor általános főnöknőnek választották, és ekkor utazott Szlovákiába, ahol 1991 óta az általános központunk van.  A Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek jelenleg Szlovákiában, Magyarországon és itt Szatmárnémetiben működnek külön tartománnyal. Nem önálló tartományokként de további közösségek léteznek Ukrajnában, Albániában és Olaszországban. A múltban, az 1900-as évek elején Amerikai Egyesült Államokba, 1930-as években pedig Kínába, majd onnan, amikor a kínai kommunisták kiutasították a külföldi misszionáriusokat az országból Tajvanra is mentek a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek missziós kiküldetésre. Kínában csak egy nővér maradt, aki később megpróbálta újraéleszteni a közösséget, de sajnos nem sikerült. Az Egyesült Államokban a közösség a kommunizmus idején szakadt le és önállósult, mert nem tudták az általános központtal tartani a kapcsolatot, amely a kommunista Kelet-Európában volt. A tajvani közösség szintén megmaradt és önállósult.

Szatmári Egyházmegye/Magyar Kurír