Hans Urs von Balthasar: A dicsőség felfénylése – Teológiai esztétika I–III.

Könyvében Balthasar a lét harmadik transzcendentális fényében dolgozza ki a keresztény teológiát, az igaz és a jó elsődlegességét valló szemléletet a szép jegyében álló megközelítéssel egészíti ki. Vallja, hogy a szépség háttérbe szorításával a keresztény gondolkodás elszegényedett, pedig egykor mélységesen átjárta a keresztény teológiát, egyúttal figyelmeztet: aki a szépséget lekicsinyli, az mintha a régi világból itt maradt dísztárgy lenne, az egy idő után már imádkozni sem lesz képes, és hamarosan a szeretetre sem.

A svájci teológus könyvének alapgondolata, hogy a világban a szellem minden korban a mennyei és a pokoli mélység közötti választás előtt áll, az alakban megjelenő szépség minden formáját az a kérdés vonja kettős fénybe, hogy az, amelyik formát nyer, melyik Úr dicsőségét sugározza. Balthasar irodalmi, művészeti áttekintésében rámutat: vannak korok, amelyekben az előállított formák sokasága okán a szépség ott ragyog mindenütt, teljesen körülfogja a létet, fokozza önérzetét, egyenesen megköveteli a jót, mert arra kényszeríti az embert, hogy megmaradjon annak az életét alkotó tartalomnak a szintjén, amelynek külső formáit megjeleníti. Ám ezzel szemben léteznek olyan korok is, amelyekben a formák beszennyeződése és megragadása következtében az ember egészen megalázottnak érzi magát, s ezért állandóan kísértést érez arra, hogy kétségbe vonja a lét méltóságát, s kiszakítsa magát abból a világból, amely megtagadja és szétforgácsolja önnön képességét. A monográfia írója szomorúan állapítja meg, hogy a XX. század utolsó harmadában a „szépség” meghalt, éj szállt az emberi szellemre, mert kialudt az Isten dicsőségének fénye.

Balthasar arra figyelmeztet, hogy tekintetünket Krisztus alakjára kell irányítanunk, hiszen „az Ige a kép, Isten kifejeződése és egzegézise ő, aki emberként felhasználja a születés és halál között feszülő emberi történelmi egisztencia teljes kifejezőkészletét, minden életkort, minden életállapotot, az egyedülálló és a közösségi léthelyzetet, ő tesz tanúságot. Õ az, amit kifejez, vagyis Isten, de nem az, akit kifejez, vagyis nem az Atya. Páratlan paradoxon ez – a keresztény és így minden esztétika eredete és forrása!” Jézus a legmagasabb rendű szépség, „csak az alakba rendeződött valóság ragad meg és ránt elragadtatásba, csak az alak révén csap le az örök szépség villáma.” Az élő Isten kinyilatkoztatása „nem csupán igazságának és jóságának szempontjából vizsgálható, de éppúgy lehetséges, sőt szükséges az is, hogy páratlan dicsőségét kutatva szemléljük. Mindabban, ami szép és magasztos a világban, a lét rejtett és hatalmas mélységeinek ragyogása tör elő, jelenik meg, fénylik föl és fejeződik ki, s ezért a rejtett, mindenestől szabad és mindenen uralkodó Isten világi formában, szavakban, a történelemben és végül emberi alakban megvalósuló önkinyilatkoztatásának eredménye csak túláradóan gazdag analógia módján viszonyulhat a világi lét kinyilvánulásaihoz”.

Hans Urs von Balthasar többek között Szent Ireneusz, Szent Ágoston, Dante, Keresztes Szent János, Blaise Pascal, Vlagyimir Szolovjov, Charles Péguy munkásságán keresztül mutatja be, hogy hit és esztétika nem választható szét.

Szent Ireneusznál egyfelől Isten dicsőséggel telített teremtése áll az előtérben: Isten dicsősége az élő ember, másfelől az időbeli üdvösségterv csodálatos kibomlása. Jó lélek száll itt alá a keresztény alkotásra.

Szent Ágoston Isten szeretetének mindig azonos és mindig új szépségét magasztalja, ahogy ez a Vallomásokban világosan megmutatkozik.

Az Isteni színjáték írójánál, Danténál a szerzetesi-klerikális teológia laikus teológiává alakul: a platonikus-skolasztikus világkép középpontjába a férfi és nő örök szerelmének titka helyeződik, az agapé révén megtisztult erósz a poklokon és a világ térségein túl egészen Isten trónjáig emeli az embert.

Keresztes Szent János úgy igyekszik választ adni a lutheri reformációra, hogy bár ugyancsak a pokol sötétségéből emelkedik fel a dicsőség telítette mennyig, útját egyedül járja az Istennel élt misztikus magányban, a dantei világképtől függetlenül. Mindennek alapja a tiszta hit, amely önmagát teljességgel lemeztelenítve, önmagát saját homályában elfedvén, felfedi Isten fényfölötti ragyogó szeretetének és az örök jegyesi egyesülésnek a misztériumát. Keresztes Szent János vallja: a szeretet éltette hit teszi áttetszővé a világot, s ezen keresztül megláthatjuk Istent.

Pascal összekapcsolja egymással a tiszta teológiai hitet, valamint a modern metafizikát és természettudományt, és a megfeszített Krisztusban felfedezi a törékeny embert.

Szolovjov mindenre nyitott és mindent befogadó gondolkodó, aki mozgásba hozza az egész keleti teológiai hagyományt, a görög atyáktól Bizáncon át és a korai Oroszországon át egészen Dosztojevszkijig, Tolsztojig és Leontyevig. Szolovjov alapgondolata: Krisztussal a lelki ember jelent meg, akinek törvényét az az állítás fejezi ki, hogy csak az nyeri meg lelkét, aki – mint elkülönült, korlátozott, világi lelket – elveszíti azt. Ezzel nemcsak önmagát nyeri vissza Krisztusban és így Istenben, de szükségképpen megnyeri magát az isteni-világi-minden-egységet is, és a megváltás művének szenteli magát, Isten kialakulóban levő országának, amely az egyház. Szolovjovnál Krisztus és Mária, a megtestesült Logosz és a megtestesült Szophia alkotja a szépség már mindig tökéletes ősformáját. Az ő alapeszméje a megvalósulás: valósággá válik, ami ideális, a menny alá száll a földre, Isten megtestesülésének folyamata révén az ember szabaddá lesz Istenre és saját magára.

Charles Péguy a szocializmus és az egyház között feszíti ki keresztény egzisztenciáját, s hite szerint megtalálta azt a pontot, ahol a két irányultság akadálytalanul összefonódik egymással. Péguy egész életében mélységesen együtt érez a szenvedőkkel, elsődleges fontosságot tulajdonít a keresztény szolidaritásnak.

Hans Urs von Balthasar az irodalom, a művészet, a filozófia és a teológia összefüggéseit elemezve világítja meg, hogy belső lényegükben az esztétikum és az etikum azonos egymással, mégpedig azért, mert Krisztusban Isten emberré lett: ami lelki, annak testté kell lennie, ami láthatatlan, annak konkrét alakon keresztül kell megmutatkoznia, és a világban csak az lehet helyes, ami igaz és igazolt Isten színe előtt. Mindaz, ami szép és ragyogó, rejtett isteni szépség epifániája, megnyilatkozása.

(Sík Sándor Kiadó, 2005)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír