Harsányi Pál Ottó OFM előadása a Magyar Tudományos Akadémián

A környezeti problémák természete
A természeti környezet gyorsuló pusztulása és a globális klímaváltozás immár realitás. Hatását az emberek szó szerint saját testükön érzik: hőség és aszály, viharok és heves esőzések, olvadó gleccserek és árvizek, kieső termés és terjedő betegségek. A tudományos kutatási eredmények világossá teszik, hogy szükséges az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése és a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás. Jelentős erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy mérsékeljük és lehetőség szerint elkerüljük a környezetet pusztító, valamint az éghajlatot károsító magatartást, továbbá hatékony stratégiákkal kell alkalmazkodnunk a klímaváltozás körülményeihez. Mindenkinek részt kell vállalnia ebben a feladatban. Az előttünk álló kihívás jelentős, de értékeken alapuló cselekvésünk és önmérsékletünk által a helyzet pozitívan befolyásolható.

A környezeti krízis okai
Sokáig abban a tévhitben voltunk, hogy a környezeti problémák oka a nem megfelelő technológiák alkalmazása, és a technika fejlődése majd automatikusan megoldja valamennyi gondunkat. Ez a technológiai optimizmus ma már nem tartható. Természetesen ki kell használni az új, alternatív, környezetkímélő technológiákban rejlő valamennyi lehetőséget, azonban nem hihetjük, hogy ez önmagában alkalmas lesz a válság megoldására. Annak okai ugyanis sokkal mélyebben húzódnak. A globális térben korlátozás nélkül áramló tőke szigorú versenyre kényszeríti az egyes országokat, amelyek sokszor környezeti és munkaügyi szabályozásuk gyengítésével, az egészségügyre, az oktatásra és a szociális ellátásokra fordított források visszafogásával igyekszenek vonzóvá tenni magukat a befektetők számára. Ez a fejlődési út azonban hiába növeli ideális esetben a nemzeti összterméket, az állampolgárok számára számos esetben az életminőség romlását, a társadalmi kohézió csökkenését, a vagyoni különbségek növekedését, a hozzáférhető közszolgáltatások minőségének kettészakadását, a törvény előtti egyenlőség gyengülését és a szolidaritás elvének elhomályosulását jelenti, ami a természeti környezet pusztulását is magával hozza. A túlzott erőforrásfelhasználás és szennyezés-kibocsátás azonban korántsem egyenletesen oszlik meg a világon. Egyes országok lakói végtelenül pazarló módon bánnak közös adományunkkal, a Föld természeti erőforrásaival.

Assisi Szent Ferenc, az ökológia művelőinek védőszentje
II. János Pál pápa Assisi Szent Ferencet 1979-ben az ökológia művelőinek védőszentjévé nyilvánította. Szent Ferenc a teremtett világgal szembeni keresztény magatartás középpontjára mutat rá. A környezet megóvása több, mint a jelen és a jövő generációk méltó életkörülményeinek biztosítása, hiszen az ember Istennel, az emberekkel és a teremtett világgal való kapcsolata egységet alkot. A keresztény ember ugyanakkor a természeti környezet megóvásakor minden jóakaratú emberrel kész együttműködni, hiszen ez nem más, mint a közjó, vagyis az emberi méltóság védelme és előmozdítása.

AZ EMBER ÉS A TEREMTETT VILÁG KAPCSOLATÁNAK FILOZÓFIAI ÉS TEOLÓGIAI ÖSSZEFÜGGÉSEI

Az ökológiai problémák és a klímaváltozás komoly kihívást jelentenek a mennyiségi növekedésre épülő gazdasági fejlődés és az ezzel szorosan összefüggő fogyasztói társadalom számára. A különböző filozófiai gondolatrendszerek és a keresztény hit is felismerik annak sürgető szükségét, hogy az emberi társadalom és a teremtett világ, a természeti környezet kapcsolatának kérdésére választ adjanak. Az egyes ökofilozófiai áramlatok és a keresztény teológiának a teremtés megőrzésével, és az ehhez kapcsolódó társadalmi és gazdasági kérdésekkel foglalkozó része rendkívül összetett képet mutat. Az ebben való tájékozódást segíti az erősen emberközpontú, vagyis az antropocentrikus elméletek és az ezekkel szemben álló ökocentrikus elméletek bemutatása. Ebbe a keretbe illeszkedik a katolikus teológiának az ember és a teremtett világ viszonyáról alkotott reflexiója.

Emberközpontú, vagyis antropocentrikus elméletek
Az antropocentrikus elméletek nem jelentenek szükségszerűen környezetromboló magatartást, pusztán annyit állítanak, hogy a természeti környezet megóvásának alapja nem annak önértéke, hanem az ember számára hasznos volta. Ez utóbbit a filozófusok „eszköz-értékként” írják le. Az antropocentrikus környezetetika csak az embernek tulajdonít erkölcsi értéket, így az erkölcsiség fő kritériuma az ember számára történő hasznosság. Ennek alapját az a szemlélet képezi, amely szerint a természeti környezet nem képvisel önértéket, hiszen bármifajta értéket csak az ember rendelhet a környezethez.

„Erős” vagy „radikális” antropocentrizmus
Ez a megközelítés, amelyet utilitarista antropocentrizmusnak is nevezhetnénk, csak eszköz-értéket lát a természeti környezetben és így az ember–természet viszonynak minden erkölcsi vonatkozását tagadja. Az erős antropocentrizmus a társadalmak fejlődését legnagyobb részt csak mennyiségi értelemben vett gazdasági fejlődésnek értelmezi. Ez a vélemény rövidlátó és önközpontú amennyiben úgy véli, hogy a technikai és információs fejlődés önmagában jelent megoldást minden társadalmi problémára. A radikális antropocentrizmus számára ismeretlen az emberi szolidaritás fogalma. Ez a szemlélet egy önellentmondást is hordoz magában, hiszen az ember egyre jobb életkörülményeket kíván biztosítani magának a természeti erőforrások felhasználásával és ugyanakkor a társadalom szemléletváltása, valamint a gazdasági paradigmaváltás hiánya már a jelen generációk számára is egyre alkalmatlanabbá teszi a környezetet az emberi lét számára.

„Relatív” vagy „gyenge” antropocentrizmus
A mérsékelt antropocentrizmus legalább közvetett módon megengedi, hogy az embernek erkölcsi kötelességei is vannak a természeti környezettel szemben. Ennek alapját az a törekvés adja, hogy a lehető legnagyobb jólétet biztosítsuk a magunk számára, amely még hosszú távon is fenntartható. A természetnek itt sem tulajdonítanak önértéket, hanem a környezet pusztán annyiban értékes, amennyiben az ember javát szolgálja. A relatív antropocentrikus elméletek közé sorolható az ún. isteni adomány modellje is, amely már nem pusztán a filozófiai gondolkodás területéhez tartozó etikai modell, hanem a zsidó-keresztény hagyomány alapján álló ökológiai teológia, vagyis a teremtett világra történő teológiai reflexió.

Értékelés
Mind az erős, mind pedig a gyenge vagy relatív antropocentrikus modellek hátránya, hogy nem alapozzák meg az ember természeti környezettel szembeni erkölcsi kötelességét annak az ember számára történő hasznosságán túl. Ezen az állásponton még az sem változtat lényegesen, hogy a természet lelki és rekreációs értékeket is biztosít az ember számára. Ha az erkölcsi jó alapja az ember számára történő hasznosság, akkor minden olyan cselekvés megengedett, amely az ember jólétét növeli.

Ökológiai központú, azaz ökocentrikus vagy nem antropocentrikus elméletek
A nem antropocentrikus elméletek eltérő filozófiai irányzatok széles tárházát jelölik. Ezek az álláspontok tagadják az embernek a természeti környezetben elfoglalt kitüntetett szerepét, vagy legalábbis kiemelt fontosságot tulajdonítanak a környezet védelmének az ember érdekeitől függetlenül is. Ezen elméletek két vonal mentén helyezhetők el, az egyik a természet önértékét hangsúlyozza, a másik pedig pszichológiai–kozmológiai valóságként fogja fel a környezetet, amelyet mélyökológiaként (Deep Ecology) vagy transzperszonális ökológiaként (Transpersonal Ecology) határoz meg.
A pszicho–kozmológiai jellegű megközelítések radikálisan szemben állnak az antropocentrizmussal, a természeti környezetet holisztikus valóságnak fogják fel, és így próbálják a környezettel szembeni erkölcsi kötelességeket megalapozni. A hangsúlyt nem elsősorban az egyedi létezőkre, hanem a lét egészére fektetik, az életet spirituális erőként fogják fel.
Az ide tartozó mélyökológia még a természet önértékén is túl kíván lépni, mivel az mégiscsak az emberre, mint erkölcsileg cselekedni képes alanyra vonatkozik. A mélyökológia a személyes lelkiismeretet úgy szélesíti, hogy a természeti környezet egyes létezőit a saját maga részeként fogja fel. Látható, hogy ezt az elgondolást erőteljesen áthatja a panteizmus, ahol az egyén feloldódik a totalitásban, és amely néhány távol-keleti valláshoz (hinduizmus, buddhizmus) áll közel.
A transzperszonális ökológia szem elől téveszti, hogy bár nem az ember hozza létre a természeti környezet önértékét, de lelkiismeretében ő ismeri azt fel. A mélyökológia hibája, hogy természettudományos fogalmakkal kíván lelki, társadalmi és etikai valóságokat magyarázni úgy, hogy figyelmen kívül hagyja az ember és a természeti környezet közötti alapvető ontológiai (lételméleti) különbséget.

Értékelés
A keresztény ökoteológia és környezetetika távolságot tart a radikális antropocentrizmustól, mert az a természeti környezetet csak a jelen generáció közvetlen haszna szempontjai szerint veszi igénybe, sokszor még korunk embere számára is felelőtlen, rövidlátóan kihasználó módon. Ez a magatartás ellentmond a Teremtő által az emberre bízott felelősségnek, amely arra hivatott, hogy a teremtett világot kertként őrizze és gondozza figyelembe véve a jövő generációk érdekeit is. A keresztény álláspont ugyancsak élesen különbözik az olyan ökocentrikus gondolkodástól, amely figyelmen kívül hagyja az ember és a természeti környezet emberen kívüli része között meglévő alapvető, lételméleti különbséget.
A keresztény ember magatartása a természeti környezettel szemben a filozófiai gondolkodási modellek közül tehát relatív antropocentrizmus, hitben gyökerező voltát tekintve pedig teocentrizmus, amely felismeri a természet önértékét is. Antropocentrikus szemléletről van szó, mert az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart (vö. GS 24), aki a teremtmények közül egyedül rendelkezik szabad akarattal és lelkiismerettel, és így felelős cselekvésre képes.
A relatív jelző arra utal, hogy bár az ember ontológiai, etikai és biológiai szempontból különbözik a természet emberen kívüli részétől, de ugyanakkor egységet is alkot vele úgy is, mint minden létező kölcsönös kapcsolódása a dolgok rendjében, vagyis a kozmoszban (vö. SRS 34). A teocentrizmus megjelölés pedig ebben a keresztény hagyományhoz közel álló természetfilozófiai gondolatkörben a természet önértékének értelmére utal, amely szerint a természet nem isteni, hanem Istentől – és nem az embertől – függő valóság, hiszen Istenben, mint Végső Célban teljesedik ki (vö. Róm 8,21-22).

A Szentírás tanítása a teremtett világ és az ember kapcsolatáról
Az Isten képére teremtett ember, akire rá van bízva a teremtés, nem a természet önkényes ura, hanem Isten földi helytartója, helyettese és eszköze. Az Istentől kapott feladat tehát nem engedi meg a felelőtlen kifosztást és a kíméletlen pusztítást, hanem éppen ellenkezőleg arra kötelezi az embert, hogy megőrizze és fejlessze azt a természetet, amit Isten állandó gondoskodásában részesít (vö. Ter 9,7-11).
A keresztény környezetetika, és ennek részeként a klímavédelem is, három egymásra épülő érték alapján áll, amit a teremtésről, a végidőkről és magáról az emberről szóló teológiai reflexió fogalmaz meg. A legkézzelfoghatóbb és a legsürgetőbb a természet ún. eszköz-értéke, amennyiben az a közjó része, és így az emberi méltóság védelmét és kibontakoztatását szolgálja (egészséges lakókörnyezet, víz, élelmiszer, a természet rekreációs értéke stb.). A teremtés szimbolikus értéke magára a Teremtőre utal, az ember Istennel való kapcsolatát mélyítheti el, hiszen a teremtett világ dolgaiból Isten egyértelműen felismerhető. Végül az „új teremtés” teológiai fogalma a természeti környezet beteljesülés-értékére, vagyis eszkatológikus távlataira mutat rá, amely a bennünket körülvevő világ jövőjének mélyebb, hitbeli jelentését adja.

A KÖRNYEZET MEGÓVÁSA AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSÁBAN

II. János Pál pápának a teremtett világ megóvásával kapcsolatos legfontosabb írása az 1990. év béke világnapjára írott „Béke a Teremtő Istennel, béke az egész teremtett világgal” kezdetű üzenete. Ebben a kollektív önzés és a biztonság kérdése kapcsolódik össze, hiszen a környezettel szembeni globálisan igazságtalan és felelőtlen magatartás komolyan fenyegeti az egész világ békéjét. A béke és biztonság szolgálata az ökológiai lelkiismeret kialakításán és ennek hatékony érvényre juttatásán keresztül vezet. A lelkiismeretnek erkölcsi értékként kell felismernie a teremtett világ értékeit, amely az egész emberiség egyetemes java.
A Centesimus annus közvetlen kapcsolatot lát a környezetvédelem és az ún. humánökológia között. Ez utóbbi az ember élet- és munkakörülményeit, azaz a „munka társadalmi ökológiáját” is magában foglalja. A házasság és a család, amelyek a „humánökológia” legalapvetőbb struktúrái, az a hely, ahol az ember elsajátíthatja a világra és önmagára vonatkozó alapvető igazságokat és az ennek megfelelő életet. Az élet sokkal több tehát, mint érzéki tapasztalatok összessége. Az élet elsősorban hivatás és feladat, amely arra szól, hogy az ember megtanulja, mit jelent szeretni, és hogy őt szeretik, vagyis mit jelent konkrétan az, hogy személy.
Az Egyház társadalmi tanítását összefoglaló Kompendium a tizedik fejezetet a környezetvédelem komplex kérdéskörének szenteli. E szerint minden tudományos és technikai alkalmazás értékmérője az ember méltóságának megbecsülése, amelynek együtt kell járnia a többi teremtmény és az egész teremtés tiszteletével is. Ez a minden jó szándékú ember által vállalható erkölcsi szemlélet a keresztény hagyományban a már említett relatív antropocentrizmus és az ahhoz kapcsolható teocentrizmus keretébe illeszkedik. A természeti környezet és az ember ökológiája nem válaszható el egymástól. Ezért a javak egyetemes rendeltetésének elve erkölcsi iránymutatásként arra szolgál, hogy feloldjuk azokat a kötelékeket, amelyek az ökológiai válságot a szegénységgel kapcsolják össze. A szegény országok ui. sokszor kényszerülnek természeti erőforrásaik felelőtlen kihasználására, és a környezeti problémák negatív hatásainak csökkentésére is csak csekély anyagi és tudományos-technikai erőforrással rendelkeznek.

AZ EGYHÁZ SZEREPVÁLLALÁSA A TEREMTETT VILÁG VÉDELMÉNEK ELÕMOZDÍTÁSÁBAN

Az ökológiai kihívásokhoz és a klímaváltozáshoz kapcsolódó kérdések megoldása új életstílust és az ennek kialakulását irányító mentalitás hatásos megváltoztatását követeli meg. Ehhez hatékonyan hozzájárulhat a keresztény hagyomány, amely szerint az embernek a teremtés láttán mindenek előtt hálát és elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotta és fenntartja azt. A teremtésről szóló keresztény gondolkodás középpontjában az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember és annak hivatása áll. Az ember hivatása itt a földön az emberi méltóság védelmében és előmozdításában fejeződik ki, amelynek eszköze a közjó szolgálata. A környezet és a klíma megóvása a közjó előmozdításának része, amely csak az ember hiteles javát szolgáló gazdasági rend által valósulhat meg.
Az egyházi felelősség és a lelkipásztori cselekvés végső alapját és módját elsősorban nem a természet- és társadalomtudományok által valószínűsített események adják, hanem Jézus Isten országát hirdető tanítása. Ez a szemlélet egy új életstílus kialakítását kívánja meg az egyéntől, a szűkebb közösségektől, a helyi és a nagyobb társadalmaktól. Az új életstílus kialakítása azonban nem jelentheti pusztán néhány szokás vagy gyakorlat ésszerűbbé tételét. Az új szemlélet az új ember magatartása, a Krisztus személyéhez és tanításához való megtéréséből következik.
1. A globalizáció káros hatásai miatt a helyi közösségek szerepe jelentős mértékben felértékelődhet az emberi élet fenntarthatósága szempontjából. Ezek létrehozása és fenntartása terén az Egyház komoly hagyományokkal és tapasztalattal rendelkezik: létező plébániai közösségek, lelkiségi mozgalmak, ezek tapasztalata, erkölcsi és lelki háttere.
2. A javak megosztása, az anyagi javak közössége: az igazságosság, a szeretet és a rászorultság alapján kell, hogy történjék, bölcsen és nagylelkűen. Az anyagi javak jelszerű, prófétikus megosztása hatékony eszköznek látszik a jogtalan és bűnös fölhalmozás és kihasználás mentalitásával szemben.
3. Az Egyház feladatának tekinti annak szorgalmazását, hogy a közoktatásban a környezetvédelemre való nevelés kapjon kellő hangsúlyt, továbbá, hogy az egyházi vezetés alatt álló általános és középiskolákban, a hittudományi felsőoktatásban, a környezetvédelem és az ökológiai etika legfontosabb alapelvei és gyakorlati következményei bemutatásra kerüljenek.
4. Kívánatos, hogy a természet védelmével és az éghajlatváltozással foglalkozó más egyházakhoz tartozó intézményekkel, szervezetekkel, a tudományos élet képviselőivel, egyesületekkel és mozgalmakkal az Egyház minden szinten szoros kapcsolatot alakítson ki, és velük együttműködve, közösen keresse a megoldást a felmerülő kérdésekre.

Magyar Kurír

Fotó: Török Viktória