Herdics György apát-kanonok szentbeszéde a komáromi imanap szentmiséjén

Kedves Testvéreim!

Húsvét negyedik vasárnapján évről évre összegyűlünk itt, Komáromban, hogy együtt imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért, főpásztorokért. Hogy közösen kérjük Jó Pásztorunkat, küldjön népünk számára olyan lelkipásztorokat, akik összetartják a nyájat, akik az Õ példája nyomán járva vezetik az itt élő magyar katolikusokat az üdvösség felé vezető úton.

A hivatások világnapja ez, amikor Egyházunk nemcsak a papi és a szerzetesi, hanem a családban betöltött hivatásokra is gondol. XVI. Benedek pápa a hivatások világnapjára szóló üzenetében hangsúlyozza: Jézus környezetében különféle életállapotú emberekkel találkozhatunk, kezdve édesanyjától, Máriától, a megtérés útjára lépett Pálon keresztül, a bűnét megbánó Magdolnáig. Az emberek között akkor is, ma is volt és van mindenféle: gyarlóságokkal, gyengeségekkel, bűnökkel teli. Egy a fontos, hogy elismerve gyengeségünket, ismét el tudjunk indulni a Legfőbb Pásztor felé, az ő hangjára hallgassunk, és hívó szavát ne utasítsuk el. „A legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém” (2Kor 12,9) – idézi a Szentatya üzenetében Szent Pál apostolt.

Jézus a Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért. „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem” – hallottuk az Evangéliumban. Ismerjük Õt, és tudjuk, Õ az, akire jó lenne hasonlítani. Õ számunkra a mérce, a példa, akit követnünk kell. De vajon elmondhatja-e valaki rajta kívül önmagáról, hogy jó pásztor? Melyik püspök, pap merné kijelenteni azt, hogy mindig és mindenben olyan tud lenni, úgy tud gondolkodni, cselekedni, megnyilvánulni, mint a Legfőbb Pásztor? Nem vagyunk-e gyakorta olyanok, mint az Emmausz felé vezető úton haladó tanítványok, akik nem ismerték fel a Mestert? Életünk országútján haladva, olykor el-eltévedve, kerülő utainkon bolyongva fölfedezzük-e, meglátjuk-e Jézust? Abban bizonyosak lehetünk, hogy Õ nem hagy minket elveszni, számon tart és keres. És talán éppen akkor van hozzánk legközelebb, amikor legreménytelenebbnek érezzük helyzetünket. Akkor is, ha elveszett bárányok vagyunk, akkor is, ha „pásztorok vagyunk, akikre emberek sorsát bízta Isten, s akikben kell, hogy gondviselő okosság, gyöngédség legyen, túl az ész szabta határokon is”. (J. I.) Megvan-e bennünk ez a gondviselő okosság, a jóindulat, a tapintat, a beleérzés képessége, a saját magunk alkotta korlátokat átlépő, nagyvonalú jézusi szeretet? Tudunk-e összefogni, felül tudunk-e emelkedni hétköznapi kicsinyességünkön, egyéni érdekeinken? Első helyre tudjuk-e helyezni életünkben, az Egyház életében mi, lelkipásztorok és világi hívek, a jézusi értékeket, az Isten országának érdekeit?

Jézus Krisztus a szegletkő – tanít bennünket az Olvasmány. Õ az, akire támaszkodnunk, alapoznunk kell. Õ az, akire rá kell bíznunk fájdalmainkat, gyengeségeinket, örömeinket. Õ az, akire egész életünkben hagyatkozhatunk. Egyéni életünkben és közösségi életünkben egyaránt. Õ az, akire rábízhatjuk a szlovákiai magyar katolikusok sorsát is. „Nincs üdvösség senki másban.” Tehetünk bármit, és meg is kell tennünk minden tőlünk telhetőt, de Jézus az, akit az Atya ismer, és Õ ismeri az Atyát. (vö. Ev.) Isten az, aki sorsunkat gondviselő szeretetével irányítja. Õ az, aki történelmünk legsötétebb korszakaiban is velünk volt, nem hagyott el bennünket. Legfeljebb olykor mi feledkeztünk meg róla.

Idén különös hangsúlyt ad a Komáromi Imanapnak a Magyar Katolikus Püspöki Kar által a nemzet lelki megújulásáért meghirdetett imaév. Ennek jegyében zajlik e mai közös imádságos összejövetelünk is, amelyen tudatosítani akarjuk, mennyire fontos a lelki összefogás, a nemzet határon innen és túl élő tagjainak az Égbe szálló, közös imája. Nemzeti szentjeink példáját szem előtt tartva engesztelünk népünk bűneiért, fohászkodunk erkölcsi felemelkedéséért, lelki megújulásáért. Tudatosítjuk, hogy csak így van, így lehet jövőnk – nekünk, felvidéki magyar keresztényeknek, katolikusoknak is. Ha felvállalva a szent örökséget, nemcsak hagyományként őrizzük, hanem életünkkel tanúskodva, tovább is adjuk gyermekeinknek, unokáinknak az evangéliumi jó hírt, és továbbadjuk nyelvünket, kultúránkat. Hogy templomainkban ne csak idős emberek imádkozzanak, hanem gyermekeik, unokáik is Jézust tekintsék életük szegletkövének, és velük egy nyelven dicsérjék az Urat.

A Szentatya már idézett üzenetében kifejti, hogy azokon a helyeken, ahol valóban buzgón imádkoznak papi és szerzetesi hivatásokért, ott virágoznak a hivatások. Nem elég csupán a szavunkkal dicsérni, kérni Istent, hanem a szívünk mélyéből kell feltörnie az imánknak. Nem elég elpanaszolni, hogy fiataljaink az anyaországban szolgálják az Egyházat, hogy nincsenek olyan főpásztoraink, akik a magyar katolikusok pasztorációjával lennének megbízva, hogy kevesen jelentkeznek a szemináriumokba. Tennünk kell azért, hogy mindez megváltozzon. Mindenkinek ott, azon a helyen, ahová az Úr állította. Bíznunk kell abban, hogy az isteni Gondviselés úgy irányítja sorsunkat, hogy minden, ami történik velünk, a javunkat szolgálja. Erősítsük meg közösségeinket: családjainkat, az egyházközségeket, a különféle imacsoportokat, lelkiségi mozgalmakat, egyházi iskolákat. Minden olyan kisebb és nagyobb közösséget, amely keresztény és nemzeti értékeinket felvállalja. Számos példát sorolhatnánk fel, amely mind azt bizonyítja, hogy mi, magyar papok és hívek, kisebb vagy nagyobb közösségekben, tudunk és akarunk őszinte szívvel együtt imádkozni. Gondoljunk csak a több mint egy évtized óta havonta más és más egyházközségben megrendezett imadélutánokra, amelyeken magyar papi és szerzetesi hivatásokért imádkoznak a hívek lelkipásztoraikkal, vagy a tavaly útjára indított Felvidéki imakilencedre, amelynek egy-egy állomásán minden alkalommal történelmünk egy kiemelkedő, szent életű személyiségének életpéldájából is meríthetnek a résztvevők. De említhetnénk az ifjúsági találkozókat vagy a kispapok által szervezett, mára már szintén hagyományossá vált ministránstáborokat. Zarándoklatainkat, melyeken mindig nagy számban vesznek részt a hívek – a holnapi, kecskeméti zarándoklatra csaknem harminc autóbusz jelentkezett… Ki tudja, talán éppen egy ilyen alkalomkor szólít meg Isten egy-egy fiatalt...

Kedves Hívek! Ez a hely, ez a város, ahol ma imádságra gyűltünk össze, nemcsak Jókai és Lehár szülővárosa, nemcsak Klapka írta be magát Komárom történelmébe… Az is jellemzi, hogy már a múltban is békésen megfértek egymás mellett itt a népek: magyarok, szlovákok és szerbek. Ugyanígy a különböző egyházakhoz tartozó hívek: katolikusok, reformátusok, evangélikusok és ortodoxok. Ez a város református testvéreink életében nagy szerepet játszik: itt van például a református teológiai kar, görögkeleti testvéreinknek pedig immáron püspöke is van itt. Nem csoda hát, hogy évről évre, amikor összegyűlünk Jó Pásztor vasárnapján, reménnyel a szívünkben tekintünk Nagyszombat és Esztergom felé, Budapest és Pozsony felé, és távolabb… Róma felé… Hátha, hátha egyszer sok olyan problémánk megoldódik, amelyeknek ma még sürgetnénk a megoldását. Lehet, ne zárjuk ki, tán még a kértnél is többet kaphatunk…

Addig… Addig is örülünk az apró sikereknek. Minden megtett, megküzdött apró lépésnek. Minden kis részeredménynek, mert tudjuk, apró részecskék alkotják az egészet. És lássuk meg ezeket a részeredményeket… Például azt is, hogy az utóbbi egy-két évben is mennyit haladtunk előre…

Imádságos lélekkel gondoljunk ezen a helyen a főpásztorokra is. A szlovák főpásztorokra, hogy Isten adjon nekik olyan lelkületet, mely alkalmassá teszi őket arra, hogy egyenlő mércével mérjenek mindenkinek: szlováknak és magyarnak egyaránt. És a magyar főpásztorokra, hogy továbbra se feledkezzenek meg az anyaország határain kívül élő magyar katolikusokról sem.

Testvéreim! Május van, a Szűzanya hónapja. Május első vasárnapja van, az édesanyák napja. Szálljon hát imánk ma Nagyasszonyunkhoz is, aki végig ott állt Jézus, a Jó Pásztor mellett. Aki csendes jelenlétével, bátran kimondott „igen”-jével mutatja az utat a mai anyáknak is. Imádkozzunk értük is ezen a napon. Értük, akik sokszor a háttérben maradva, imáikkal esdik ki egy-egy tékozló fiú megtérését az atyai házba. Értük imádkozzunk, akik családjukat összetartva és megtartva, hitben, szeretetben nevelik gyermekeiket, akiket Isten ajándékaként kaptak. Imádkozzunk minden édesanyáért, hogy Isten akaratát keresve, támogassa gyermekei hivatását, legyen az a családban betöltött, a papi vagy a szerzetesi hivatás.

Szent János apostol leveléből hallottuk az imént: „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri.” A mi feladatunk az, hogy a világgal megismertessük Istent. Hogy ne egy torz Isten-képet mutassunk fel a világnak, hanem a végtelenül jóságos és irgalmas, megbocsátó Isten képét. Hogy bátran vállaljuk és megvalljuk mindenütt, ahol megfordulunk azt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hogy tudatosítsuk, nem véletlenül jöttünk a világra, nem véletlenül vagyunk magyarok, nem véletlenül élünk éppen a mai korban és éppen itt. Hogy tudatosan keressük hivatásunkat, és felismerjük, akárhová hív meg minket Isten, minden poszton Õt és az Egyház, az emberek javát kell szolgálnunk.

Jézus, a Jó Pásztor velünk van, hív és összetart minket. Kérjük Õt együtt, hogy adjon közösségünknek olyan főpásztorokat, papokat és szerzeteseket, akik életüket, szívüket-lelküket odaadják Egyházunk, nemzetünk, közösségünk szolgálatára.

Ámen

spesnet.info/Magyar Kurír