Herwig Büchele: Keresztény hit és politikai ész

Büchele professzor J. B. Metz német teológusra hivatkozik, miszerint a polgári vallásosság „felépítmény-kereszténység, az egyéni érdek stabilizálódása és vigasztapasz, alibietika, amely kizárólag tiszta elvi tételekből áll.” A zsidóüldözés korában „gregorián korálokat énekeltünk, ahelyett, hogy a zsidókért üvöltöttünk volna.” Vagy: vasárnap Istent a világ teremtőjének és minden ember atyjának valljuk, hétköznap azonban egy olyan gazdasági rendszerbe illeszkedünk bele, „amely a természet lerombolására és embertársaink kizsákmányolására ösztökél.” A könyv szerzője tényként állapítja meg, hogy az emberek túlnyomó többsége az uralkodó társadalmi viszonyok rendszer-kényszerének foglya, gyakran puszta létfenntartásában is kiszolgáltatott helyzetben van, ezzel a függőséggel kell kiegyeznie, s ezért nem kezdeményezhet, a túlélés érdekében kénytelen igazodni a fennálló viszonyokhoz. Jézus azonban nem diplomataként viselkedett, hanem tudatosan állást foglalt. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, hogy lángra lobbanjon” (Lk 12,49) „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni, hanem kardot” (Mt 10,34). Herwig Büchele leszögezi: mindenütt, ahol Jézus fellép, „zavarodottságot kelt. Isten szeretetének tüzében lehetetlen, hogy minden a régiben maradjon… Jézus Isten uralmának ügyéért vállalt szolgálata miatt konfliktusba kerül életében és halálában.” Ám ebben a konfliktusban Jézus elutasítja az erőszakot, nemcsak lemond az erőszak alkalmazásáról céljainak eléréséhez, hanem annak visszautasításával saját életét teszi kockára.

Büchele professzor figyelmeztet: az Isten uralmáról szóló evangélium sürgető követelménye ma a szolgálat szabadságában jelentkezik, mégpedig kétféleképpen: ott, ahol az evangéliumok szellemében, az újszövetségi közösségek mintájára bázisközösségek alakulnak, melyek kontraszttársadalmat hoznak létre. Ez alapjában véve átfogja az élet minden területét, a családot, a lakóközösséget, a munkát, a művészetet, az ünneplést, a kommunikációt és a gazdaságot. Másodsorban pedig ott, ahol a kontraszttársadalmak, valamint a nagyegyházak megkísérelnek befolyást gyakorolni a társadalom egészére egyfajta „alkotó etika” módszere szerint. Ezen a módon a keresztények nincsenek arra kényszerítve, hogy valamiféle utópikus ellenmodellt kövessenek, viszont kiszabadulnak a „kisebbik rossz” logikájának uralma alól. A kontraszttársadalom hasznos, sőt elkerülhetetlen, ha a keresztények kifejezésre akarják juttatni az uralkodó társadalomhoz viszonyítva „ténylegesen megélt másságukat, valamint azt az eltökéltséget, mellyel e különbséget megélni szándékoznak. Másfelől a kontraszttársadalom fogalma arra is rávilágít, hogy a hitnek nem csupán individuális, hanem társadalmi jelentéssel, jelentőséggel is rendelkeznie kell…” A kontraszttársadalomban élő keresztényeknek óvakodniuk kell a gőgtől, és attól a tévhittől, hogy nekik mindenáron valami teljesen új társadalom-modellt kell létrehozniuk. Arról nem is beszélve, hogy a kontraszttársadalom sokat tanulhat az össztársadalom pozitív kezdeményezéseiből.

Herwig Büchele hangsúlyozza: a kontraszttársadalom hatékonysága abban nyilvánul meg, hogy tagjai nem csupán egyénileg, hanem társadalmilag is Jézus tanítása szerint élnek, a létrejött keretek között zajló élet nyilvánvalóvá teheti, hogy Jézus evangéliuma „megélhető, s ilyenformán föltárulkozhat az emberi önmegvalósítás hitelesebb, gazdagabb lehetősége.”
A kötet szerzője, elemezve a hegyi beszédet, megállapítja: Jézus feltámadása ad bizonyságot a keresztények számára, hogy a hegyi beszédre építhetik életüket akkor is, ha olyan világban kell élniük, „amely szinte bénító, megsemmisítő erővel tör a hegyi beszéd megvalósítása ellen. Az ellentétesen gondolkodókkal és cselekvőkkel való feszültséget Isten jelenben is munkálkodó erejébe vetett reménnyel lehet kiállni: Ő az, aki új életet támaszt, s az emberek a Szentlélek működése nyomán térnek meg, Ő tesz képessé arra, hogy elviseljük a szenvedést, a kudarcot, a megaláztatásokat, Ő tölt el erővel és bátorsággal – a reményen túli reménnyel –, hogy vállaljuk a megpróbáltatást, s ki is tartsunk benne.” A keresztények Jézus feltámadásában láthatják, hogy a világ szerinti győzelem semmit sem ér Isten szemében, a húsvéti hit csak egyetlen sikert ismer, „az győz, akit Isten vezet.”

Ezért a hívő kereszténynek szüntelenül Jézus tanítására kell figyelnie, erőért könyörögnie, hogy megvalósíthassa azt. „Így válik eleven életté benne az a szándék, hogy Jézusnak és az Ő Lelkének adja életét. Innen merít bátorságot és erőt, hogy élete minden részében a hegyi beszédről tegyen tanúságot, hogy egész életútját Jézussal járja végig” (Magyar Máltai Szeretetszolgálat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír