Az én szerzetesem: a ciszter Kandid atya

Gyerek- és ifjúkoromban ismertem dr. Golenszky Jánost, rendi nevén Kandid atyát. Bár sajnos lassan négy évtizede nincs köztünk, mosolygós arca élénken él bennem.

Kandid atya ciszterci szerzetes, hittanár volt. A rendi gimnázium emlékkönyvében örömmel fedeztem fel fiatalkori fényképeit, többek közt cserkészegyenruhás képét.

Gyakran emlegette fájdalommal, hogy csak rövid ideig, alig tíz évig lehetett hivatásában, mint szerzetes tanár. A rend erőszakos feloszlatása után ő még a szerencsésebbek közé tartozott, átvehette az esztergomi főegyházmegye, és mint pap szolgálhatott tovább. Hogy ezt milyen emlékezetes módon végezte, mutatja, hogy szolgálati helyén márványtábla őrzi emlékét.

Kisgyerek voltam, amikor ministrálni kezdtem a Szentlélek-kápolnában (Budapest, Ulászló utca). Nemcsak a kápolna területéhez tartoztunk, családi kapcsolatunk is volt ide, a sekrestyés tisztét nagyapánk töltötte be. Tőle tanultam ministrálni. Kandid atya munkáltatónak is emberséges volt. Amikor nagyapánk súlyos beteg lett, megengedte, hogy haláláig mi, unokák helyettesítsük, nagy buzgalommal, de biztosan több hibával. Kandid atyával kapcsolatunk később még barátibbra fordult, édesapánkkal lettek jó barátok.

Fokozatosan haladtam előre a ministránsok „ranglétráján”. Még ma is büszke vagyok rá, hogy évekig én lehettem a kápolna első számú ministránsa.

Kandid atya tartotta évekig a fővárosi gimnazisták hittanóráit. Nagy buzgalommal oktatta a kápolnában is a gyerekeket és az ifjúságot. A hittanórák állandó része volt a népénekek tanulása, Kandid atya szépen énekelt és jól játszott a harmóniumon (orgonára nem tellett akkor a kápolnának). Ma is, bárhová megyek misére, örömmel fedezem fel, hogy a legtöbb énekre még mindig emlékszem. Nagyon tisztelte és szerette a liturgiát, minden ünnepélyes misét, szertartást komoly próba előzött meg, hogy tudjuk, mit és hogyan kell cselekednünk az oltár előtt.

Volt szerencsém látni, milyen komolyan és rendszeresen készült a szentbeszédeire. A rend, a precíz munka amúgy is jellemzője volt. Fájdalmasan érintette, amikor egy házkutatás alkalmával több évi anyagát elvitték. Utóbb azonban még ennek az értelmét is megtalálta: „egy idő után talán hajlamos lettem volna rá, hogy elővegyem a régebbi beszédeimet, de így rá vagyok kényszerítve, hogy újra és újra készüljek”.

Szép emlékem az ezüstmiséje, ma sem tudom, hogyan fért be annyi hívő a kis kápolnába. Az ünnepi beszédet volt rendi elöljárója (a gimnázium igazgatója), dr. Brisits Frigyes tartotta. Az aranymiséjét sajnos nem érte meg.

Mikor betegeskedni kezdett, én, mint az egészségügybe készülő, részt vehettem az ápolásában. Itt megtanulhattam tőle, hogyan kell keresztényi módon elfogadni a testi irgalmasság cselekedeteit.

Végakarata szerint a koporsóban a ciszter reverendájában fekszik. Ha életében szabadon nem is hordhatta a legkedvesebb ruháját, a végső nyugalmat benne találta meg. A székesfehérvári ciszter templom kriptájában várja a feltámadást.

Szabó Gábor