Ferenc pápa a fiatalokhoz Nápolyban: Isten olykor csendet is tart – FRISSÜLT

A fiatalok nevében a húszéves Bianca kérdezte a pápát:

„Az összes fiatal nevében mondom: Isten hozta Önt Nápolyban! Szentatya, Ön azt tanítja, hogy az apostolnak igyekezni kell, hogy udvarias, derűs, lelkes és vidám legyen, aki bárhol is van, át tudja adni az örömét. És ez különösen is érvényes ránk nézve! Szívünkben éhezzük a nagy álmokat és reményeket, ugyanakkor nehéz összekapcsolni a keresztény értékeket, amelyeket magunkban hordozunk, azokkal a nehézségekkel és a korrupcióval, melyek körülvesznek minket a hétköznapjainkban. Szentatya, az Istennek e csendjei közepette hogyan lehet elültetni az öröm hajtásait és a reménység magvait, hogy a föld az igazságosság, az igazság, az igazi, a minden emberi határt felülmúló szeretet gyümölcseit teremje?”

Ferenc pápa válasza: „Bocsássátok meg, hogy leülök, de tényleg elfáradtam. Persze, mert ti, nápolyiak jól megmozgattatok! Isten, a mi Istenünk, a szavak Istene, a gesztusok Istene és a csend Istene. A szavak Istene! Jól tudjuk, a Bibliában vannak Isten szavai, mert Isten beszél, keres bennünket. A gesztusok Istene! Gondoljunk csak a jó pásztorról szóló példabeszédre, aki a keresésünkre indul, és a nevünkön szólít bennünket, aki jobban ismer minket magunknál, aki mindig várakozik, mindig megbocsát, mindig megért minket, gyengédsége gesztusaival. És ő a csend Istene! Gondoljatok csak a csendekre, a Biblia nagy csendjeire! Például Ábrahám szívének a csendjére, amikor elindult a fiával, hogy feláldozza őt. Két napig mentek, felfelé a hegyen…, és nem merte megmondani a fiának! Aki pedig nem volt buta, megértette, hogy valami történt… És az Isten hallgatott. Ám az Isten legnagyobb csendje a kereszt lett. Jézus érezte az Atya csendjét, egészen az elhagyatottságig menően: »Atyám, miért hagytál el engem?« És aztán megszületett az Isten csodája, az a szó, az a hatalmas gesztus, a feltámadás.

A mi Istenünk azonban a csendek Istene, mert az Istennek is vannak csendjei, amit soha nem lehet megmagyarázni, hacsak nem nézel a keresztre feszítettre! Például miért szenvednek a gyermekek? Hogyan magyarázod meg ezt nekem? Hol találod Isten szavát, mely megmagyarázza, miért szenvednek a gyermekek? Egy ez Isten nagy csendjeiből. Azt nem mondom, hogy meg lehet érteni, de Isten csendjeihez közelíthetünk, ha a keresztre feszített Krisztusra nézünk! Krisztus, aki meghal, Krisztus, aki elhagyatott, az Olajfák hegyétől egészen a keresztig. Ezek a csendek! Mondhatod: »De atya, kérem, az Isten boldogságra teremtett minket!« Ez igaz, de ő oly sokszor hallgat. Ez az igazság. Nem csaphatlak be, nem mondhatom: »Nem, csak higgy, és minden jól megy majd, boldog leszel, szerencséd lesz, pénzed lesz…!« Nem, nem! A mi Istenünk csendet tart. Emlékezzetek! Isten a szavak Istene, a gesztusok Istene, a csendek Istene. És ezt a hármat egyesíteni kell az életben! Ez jutott most az eszembe, amit mondani akartam nektek. Bocsássatok meg! Nincs más receptem.”

Az idősek nevében a 94 éves Erminia kérdezett:

„Hálát adok Istennek a hosszú élet adományáért, és köszönetet mondok Önnek, mert egy alkalmat sem mulaszt el, hogy megvédelmezze az időseket. Nagy szükség is van rá! Mert a mi társadalmunkban ez az adomány, a hosszú élet, úgy tűnik, félelmet kelt, gyakran elvetik, kiselejtezik. Az évek múlásával a férjem halála után egyedül maradtam, még törékenyebb lettem, és még inkább segítségre szorultam. Féltem, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy valamilyen intézetben végezzem, valamilyen »öreglerakatban«, amiről Ön beszélt. Így aztán mi, öregek, sokszor kényszerülünk arra, hogy megkérdezzük magunktól, van-e még értelme az életünknek? Nagy ajándék számomra, hogy találkoztam egy keresztény közösséggel, melyben megélik a szeretetet és az önzetlenséget. Így az öregségemben eljöttek hozzám az »angyalok«, ahogy hívom őket, fiatalok és kevésbé fiatalok, akik segítenek nekem, meglátogatnak, és támogatnak a hétköznapi nehézségeim közepette. Nagyon sokat jelent nekem együtt imádkozni velük. Egyedül gyenge vagyok, de együtt imádkozunk a szegényekért, a betegekért, a világ szükségleteiért, a békéért, az egyház javáért, a pápáért is. Erőt kapok így, hogy másokat segíthetek. Így aztán mi, akiket segítenek és akik segítenek, egyetlen családot együtt alkotunk: fiatalok és öregek együtt. Kérdezem, hogyan élhetünk mi együtt, hogy mind inkább olyan egyházzá legyünk, mely az összes nemzedék egyetlen családja, mely nem veti el magától az öregeket, és ők így a közösség élő tagjainak érezhetik magukat?”

Ferenc pápa válasza: „Amikor meghallottam, hogy Ön kilencvenöt éves, arra gondoltam, hogy akkor én meg Napóleon vagyok. Gratulálok, gratulálok, nagyon jól tartja magát! Ön kimondott egy kulcsszót: kiselejtezés! A mai társadalom kiselejtezi azt, ami nem hasznos neki: használja és eldobja, használja és eldobja… A gyerekek nem hasznosak. Miért is legyenek akkor? Jobb, ha nincsenek! Helyette inkább kiskutyát és macskát tartanak az emberek, azokkal vigasztalódnak.

És elvetik az öregeket is, mert magukra hagyják őket. Nyűggé válnak, nem szolgálnak már többé, és így, bocsánat az erős szóért, hagyják őket meghalni. Persze a mai kornak tetszik a szépítő szó, ezért úgy hívják: eutanázia. Ez nemcsak azt jelenti, hogy kapsz egy injekciót, és ezzel »máshová« küldenek, hanem létezik a rejtett eutanázia, amikor nem kapsz gyógyszert, amikor nem gyógyítanak tovább, az életed szomorú lesz, meghalsz, így végzed.

De amit Ön említ, az az út a legjobb gyógyszer a hosszú élethez: a közelség, a barátság, a gyengédség. Most azoktól kérdezem, akiknek idős szüleik vannak: tényleg közel vagytok hozzájuk, vagy pedig, ha már tényleg nem maradhatnak otthon, meglátogatjátok-e őket? Emlékszem, egyszer megkérdeztem idős szülőket, hogy a gyerekeik jönnek-e látogatni őket, mire mentegetve mondták, hogy »Hááát… igen, jönnek…. Utoljára nyolc hónapja voltak!« Otthagyták őket szeretet nélkül! Pedig mindnyájunknak szükségünk van erre, az idő múlásával egyre inkább…!”

Ferenc pápa ezen a ponton elmesélte azt a történetet, melyben az apa kiküldi a konyhába enni az idős szülőt, aki már leeszi magát, mert ott nem zavar senkit. Este a kisfiát játékban találja, egy asztalkát próbál készíteni. „Az apja kérdésére a gyerek elmondja: »Ezt neked csinálom, hogy majd neked is legyen asztalod, mint a nagyinak, ott kinn, a konyhában!« Igen – folytatta a pápa –, ki mint vet, úgy arat. A negyedik parancsolat: szeresd szüleidet. Öleld meg őket, mondd meg nekik, hogy szereted őket! A szeretet a legjobb, a legnagyobb gyógyszer az idősek számára. Az Ön tapasztalata a barátaival, akik nagyon derék emberek – ezt el kell mesélnie, tanúságképpen! Köszönöm!”

A családok kérdése, melyetAngelo és Caterina Russo (ötven év körüli házaspár) tett fel:

Szentatya, Ön nemrégiben azt mondta, hogy a „család szépségét kell közvetíteni”, amennyiben „az ingyenes szeretet találkozásának kiváltságos helye”. A kihívás megköveteli az elkötelezettséget, az ellentétes áramlatok ismeretét és az ellenállást velük szemben, újraértékelve a bátor választások lehetőségét, melyek megvédik a család igazi értékét mint a társadalom erőtartalékát és mint a hit átadásának kiváltságos eszközét. Ön arra buzdít bennünket, hogy „ne hagyjuk ellopni a reményünket”, de egy olyan városban, mint Nápoly, mely számos szentnek a hazája, hogyan építhetünk egy kimozduló családpasztorációt, mely kezdeményez, és nem zárkózik védekezésbe, és amely közvetíti a család minden szépségét?

Hogyan kapcsolhatjuk össze a mi túlhajszolt e világi mivoltunkat a lelkiséggel, ösztönzést merítve érsekünk szavaiból: „helyet a reménységnek”?

Ferenc pápa válasza: A család válságban van, ez igaz! Nem újdonság. A fiatalok nem akarnak házasodni, inkább szeretnek csak együtt élni, elköteleződés nélkül. Aztán ha jön egy gyerek, kényszerűségből összeházasodnak. Manapság éppen nem divat házasodni! Aztán a templomban kérdem őket: „Miért jöttök házasodni, tényleg a szentséget akarjátok, vagy mert bizonyos elvárás szerint kell csinálni…?” Nemrég történt velem, hogy egy ismerős pár, hosszú együttélés után házasodni akart. „Na, és mikor?” – kérdeztem. „Áh, még nem tudjuk, mert keressük azt a templomot, ami illik a menyasszonyi ruhához, aztán egy vendéglőt is keresünk, csak legyen közel a templomhoz…” Ezek után kérdem én: „Mondjátok csak, milyen hittel akartok ti házasodni? – Társadalmi szokásból?”

Aztán egy másik téma a család ideológiai gyarmatosítása, már itt vannak Európában az ötleteik, mind a tengerentúlról jönnek! És ott van a genderelmélet tévedése, amely már annyi zűrzavart teremtett! Igen, a család támadás alatt áll! Mit is lehet kezdeni ezzel az e világi gondolattal, ezzel az aktív szekularizmussal? És az ideológiai gyarmatosítással? Mit lehet kezdeni egy olyan kultúrával, mely nem látja a családot, és azt mondja, hogy jobb nem házasodni, jobb otthon maradni! Nekem nincsenek receptjeim erre. Az egyház tudatában van ezeknek a problémáknak, az Úr sugallta ennek a családszinódusnak az összehívását e megannyi probléma kapcsán.

Hogyan készítsük fel a jegyespárokat a házasságkötésre? Igen, vannak előadások, de elég ez? A hit, az hol lép be? Nem könnyű dolog! A házasságra előkészítés az nem egy kurzus, pedig mára szinte azzá vált, nyelvkurzussá! Nyolc előadás, és kész, házasodhattok! De nem, a házasság az egy teljesen más dolog! Otthon kell elkezdeni, a barátokkal, a fiatalokkal, a jegyesekkel. A jegyesség mára elvesztette a tisztelet szent érzését. Ma rendszerint a jegyesség és az együttélés szinte ugyanaz, szinte ugyanaz! De nem mindig, mert vannak példák! Aztán hogyan készítsünk fel egy jegyespárt arra, hogy fejlődjenek? Ez olyan, mint a gyümölcs, ha nem akkor szeded le, amikor érett, akkor az nem jó. De ma minden válságban van! Ezért kérem, hogy imádkozzatok annyit! Mert nekem nincs receptem erre. De a szeretet tanúsága, annak a tanúsága, hogy miként lehet megoldani a problémákat, az segít! Mert a házasságban az ember veszekszik. Mindig. És röpülnek a tányérok! „És ti – fordult a pápa a kérdést feltevő házaspárhoz – összetörtetek már néhányat?” „Nem – jött a válasz –, az elején műanyag tányérokat használtunk!”

Igen, ez biztosabb, nem törnek össze. De amikor a probléma csak növekszik és növekszik, az szétrombolja a családot. Most egy gyakorlati tanácsot adok a házasoknak: veszekedjetek csak, ahogy akartok, de ne érjen véget a nap anélkül, hogy békét teremtenétek! Nem kell azt térden állva kérni, elég hozzá egy kis gyengédség! Hogy miért? Mert amikor veszekszünk, harag van bennünk. Jó ilyenkor azonnal kibékülni. De másnap az elfojtott haragot már nagyon nehéz feloldani. Kössetek békét még aznap! És még egy másik tanács. Ketten vagytok, két „én”. Ez az „én és én” nem nagyon érvényes a házasságban. Mondjátok: „Mi!” A házasságra is érvényes, amit az örömről mondanak: Az öröm kettesben, az háromszoros öröm. Fájdalom és szenvedés kettesben, az fele kín és fele szenvedés. Így éljetek! De ehhez imádság kell, sok imádság és tanúságtétel, hogy a szeretet ki ne aludjon! Mert az életben mindig vannak nehézségek, nem kergethetünk illúziókat, hogy megtaláljuk azt, akivel nem lenne probléma. Mondhatjuk: Ha ezt a valakit korábban megismertem volna, vagy ha azt a másikat…! De nem ismerted meg, és kész! Az egész eldőlt már. Későn jött. Csukd be az ajtót azonnal! Még ilyen dolgot? Inkább figyeljetek egymásra! És ezzel a tanúságtétellel hajrá, előre! Tanúságtétel és imádság!

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír