A hivatásgondozás lövészárkainak szolgálatában

– Hogyan értékeli a Hivatásgondozó Intézet működésének első tíz évét?
– Az első idő a helyünk kereséséről szólt, hogy magyar viszonylatban mit jelent a hivatásgondozó intézet. Az ausztriai Canisiuswerket volt a példa, sok ötletet kaptunk tőlük, de kevésbé tetszett, amikor a reklámtevékenységüket láttuk. Mi azt kerestük, hogy milyen segítséget tud nyújtani az intézet az egyházmegyéknek. Rájöttünk, hogy a kontúrt kell meghúzni, hátteret kell biztosítani a szakembereknek – értve ez alatt a szemináriumi elöljárókat, az egyházmegyékben dolgozó paptestvéreket, a rendtagokat. Egy nemzetközi véráramlásba kerültünk bele, hisz eleven kapcsolatok szövődtek a nemzetközi hivatásgondozás ügyében. Minden évben elmegyünk a nemzetközi konferenciákra, s onnan a kézzelfogható anyagokat, főként a szellemi hátteret közvetítjük, adjuk tovább. Nem akarjuk átvenni az egyes rendek, egyházmegyék hivatásgondozási feladatait, hanem segíteni kívánjuk azt. A miénk a háttérmunka, a nemzetközi kapcsolatok, a megfelelő szakemberek összekapcsolása.

Emellett archiváljuk a külföldi anyagokat, az ötleteket, s igyekszünk továbbvinni azt is, amit mi magunk találtunk ki a 10 év alatt, hogy mindez hozzáférhető legyen. Nagyon fontos az is, hogy ezeket az anyagokat, lehetőségeket valamiféleképpen eljuttassuk még a katolikus általános és főleg középiskolákba. Ez új feladat lenne.

Ez a tíz év látványos is volt: öt nemzeti hivatásgondozó konferenciát tudtunk szervezni, s egyben a keleti tömbben az első komoly nemzetközi konferenciát, 1998-ban, amelynek igen jó visszhangja volt.

Nem mi adjuk a hivatást, mi segíteni próbáljuk, imaanyagokkal, újabb ötletekkel, hogyan lehet mozgatni a gyerekeket, fiatalokat. Nagy sikere volt például rajzpályázatunknak, amelyre több ezer rajz érkezett be. Ahol az iskolákban hittanórákon ezzel foglalkoztak, a hivatás kérdése fölvetődött a gyerekekben, hitoktatókban is.

Jelentettünk meg könyveket is, de sok fantáziát látunk az elektronikus sajtó lehetőségeiben is. Az öt konferencia anyagából csak egy jelent meg nyomtatott formában. Az elektronikus eszközökkel is eljutott ugyan az emberekhez, de ha módunk lenne, mindenképpen örömmel kiadnánk. Világi személyeket is bevontunk a munkánkba, akik az emberrel, annak pszichéjével foglalkoznak, a különböző szakterületekről. Ez nagy segítséget jelentett azoknak a teológiai tanároknak, nevelőknek, akik a kispapokkal vagy az ifjúsággal foglalkoztak.

– Mik az Intézet konkrét tervei a közel- és távolabbi jövőre nézve?
– Jövőre tervezzük a következő konferenciánkat. Miután sokszor voltunk Máriabesnyőn és Egerben, most a Dunántúlra, Pannonhalmára vagy Szombathelyre készülünk. Azt keressük, hogyan tudnánk előmozdítani a katolikus oktatási intézményekben a hivatás-gondolatot – a hitoktatóknak anyagokat adni, meghívni őket, hogy megfelelő szakemberek segítsék munkájukat. Zömében nők tanítják a hittant, akiknek nehéz feladat a papi hivatásról beszélni. Fontos, hogy segítsünk nekik megjeleníteni a hivatás gondolatát a katolikus iskolában, hittanóra keretében, vagy az évente két-három alkalommal megrendezett lelki programokon. A probléma az, hogy a papság kevésbé érintkezik ma a gyerekekkel. Az országban magánkezdeményezésre nagyon sok videóanyag született, szeretnénk ezeket közkinccsé tenni.

– Kapnak-e visszajelzést munkájuk eredményéről, látható-e a hivatások alakulásában, vagy akár a már igent mondottakat erősíti-e a szolgálatuk?
– Azt hiszem, igen, mert mindig hívunk a szakemberek és a kispap-nevelők mellett 4.-5.-6. éves fiatal kispapokat is, és mindig látjuk a magatartásukon, a megnyilatkozásaikon, hogy ez számukra erősítés. Sokszor nehéz küldetésünkben – hiszen hozott anyagból tudunk dolgozni, s a mai fiatalok nagyon sok sérüléssel jönnek – a papnevelők is mindig megerősítést, távlatot kapnak ezeken a konferenciákon.

Ez is az értelme a mi tevékenységünknek: azok, akik a „lövészárokban” vannak, és ott fáradoznak a fiatalok hitének kibontakoztatásán, tényleg minden oldalról kapjanak segítséget, merítve a nemzetközi áramlás eredményeiből is. Ez olyan, mint amikor az orvos ránéz a betegre, s elkezdi vizsgálni, s amikor a diagnózist fölállítja, már tudjuk a gyógyuláshoz vezető kezelés módját is. A személytől személyig való kapcsolatot mi nem teremthetjük meg, legföljebb szakembertől szakemberig tudunk elmenni. De akiben a hivatás csírái vannak, azok a fiatalok. Mi a papok, szakemberek megsegítését tudjuk előmozdítani, hogy ők tudjanak, képesek legyenek megfelelő módon, személyesen kommunikálni a fiatalokkal. Nem tudjuk átvenni a szerepüket, nem is ez  feladatunk, hanem hogy ezeknek az embereknek a munkáját segítsük, hogy ők az adott „lövészárokban" helyt tudjanak állni.

Szabó Zsuzsanna/Magyar Kurír