HOMÍLIAVÁZLAT

Miért a halál? Különösen is élesen hasít szívünkbe a kérdés, amikor olyan helyzetekben találkozunk valóságával, amelyek nagyon közelről érintenek bennünket. A történelem folyamán sokan próbálkoztak már azzal, hogy választ adjanak erre a kérdésre. De valóban kielégítő feleletet csak Jézus adhat. Nemigen lehet elképzelni megrendítőbb élményt, mint amikor édesanya tartja karjaiban halott gyermekét, vagy kedves a kedvesét. Gyakran megkérdezik az emberek a paptól: Miért kellett meghalnia annak, akit annyira szeretünk? A válasz a kinyilatkoztatás fényében bár végtelenül egyszerű, mégis nagyon nehéz: Hogy megmutatkozzon Isten dicsősége. A halál azért van, hogy Isten dicsősége, vagyis irántunk való kimondhatatlan szeretete, a maga teljességében mutatkozzék meg. Isten dicsősége ugyanis akkor mutatkozik meg, amikor a legkiszolgáltatottabbak és reménytelenebbek vagyunk, vagyis a halálban.
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog… Hiszed ezt?” Kérdezi Jézus a mai evangéliumban barátjának, a halott Lázárnak testvérétől, Mártától. De ezt kérdezi tőlünk is, akik hallgatjuk ezt az evangéliumi elbeszélést. A legfontosabb kérdés szólal itt meg. Hiszen a halál minden ember életének legradikálisabb valósága, mely olyan kérdést vet fel előttünk, amelyre mindenképpen választ kell adni. És ezt kérdezi az Egyház is a keresztelésre készülőktől. A keresztségi ígéretek lényegi kérdése: „Hiszel-e a test feltámadásában és az örök életben?”. Az élet vize, és az élet világossága után, most maga az életbe vetett hit a kérdés. A keresztségben ugyanis nem kisebb valóság történik, mint amit Szent Pál apostol is megfogalmaz: „A keresztség által vele együtt a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,4). Vagyis ha Krisztussal együtt meghalunk, Krisztussal együtt életre is kelünk. Ez az élet pedig, amelyet Krisztus ajándékoz nekünk: Isten dicsősége. És ez a Lélek szerinti élet, melyről a másodi olvasmány beszél. Hiszen ezt az életet csak a Lélek adhatja meg nekünk, akit elnyerünk a keresztség titkában. Nagyböjt titka éppen abban áll, hogy fölfedezzük életünkben Isten dicsőségét. A bűn éppen olyan mozdulatlanná és élettelenné tesz bennünket, mint amilyen Lázár is volt. A magunk ereje kevésnek tűnik ahhoz, hogy megszabadítson ebből a mozdulatlanságból. Szükségünk van valaki másnak az erejére. Szükségünk van a Krisztustól jövő szóra, mely a halálból életre hív bennünket is.
Milyen érdekes, hogy ebben a jelenetben is, szinte késve indul Jézus a még élő, de beteg barátjához, Lázárhoz. És a hírhozóknak, akik barátja betegségéről értesítik, ezt válaszolja: Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön”. Amikor pedig megérkezik Betániába, Lázár már négy napja sírban feküdt. És amikor Márta tiltakozik az emberileg lehetetlen megvalósítása előtt, amikor „emberi bölcsességével” igazolja, hogy Lázár teste már romlásnak indult, Jézus akkor is mondja: „Mondtam már neked, hogyha hiszel, meglátod Isten dicsőségét”. Valami egészen hasonló gondolatra irányítja figyelmünket az utolsó vacsorán is Jézus. Miután eltávozott a teremből Júdás, hogy elárulja Mesterét, Jézus így szólalt meg: „Most dicsőült meg az Emberfia, és benne megdicsőült az Isten” (Jn 13,31). Vagyis akkor, amikor szenvedésébe és halálába indul, amikor elkezdődik kálváriája, mert ennek az áldozatnak gyümölcse, Jézus mindhalálig való engedelmességére az Atya válasza a föltámadás. Isten dicsősége tehát ott mutatkozik meg, amikor képesek vagyunk meglátni és fölfedezzük a halál fölött győzelmet arató Krisztust. Mindennek előképe a mai evangéliumban Lázár föltámasztása. Hiszen tudjuk, Lázár föltámadása visszatérés e világba. Jézus föltámadása nem visszatérés, hanem előre lépés, belépés az Atya szeretetének országába. Ezért Õ, Jézus az „elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18). A feltámadottak zsengéje, aki mindenkit megelőz, aki megnyitja nekünk az élet kapuját.
Az ószövetségi ember is itt fedezi fel Isten nagyságát és mérhetetlen szentségét. Az első olvasmányban, Ezekiel próféta szavai is azt erősítik meg, hogy a választott nép fiai abból ismerik meg Isten nagyságát, hogy Õ kinyitja sírjaikat és kihozza őket sírjaikból. „Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr”. Vagyis így mutatkozik meg Isten dicsősége
Bár Jézus tudja, hogy Isten meghallgatja őt, tudja, hogy életre fogja kelteni Lázárt, mégis, amikor barátja sírjához közeledik: „mélyen megrendül”. Jó és bátorító látni Jézusban ezeket a mélységesen emberi vonásokat. A szeretet jeleit, melyek megtanítanak bennünket is arra, hogy a Krisztushoz való tartozás nem azt jelenti életünkben, hogy elveszítenénk érzékünket mások, vagy éppen önmagunk gondjai és fájdalmai iránt. Sőt, a krisztusi ember talán még másoknál is őszintébben éli meg emberi érzéseit, mert lelkében Isten szeretetét hordozza. Mennyire szép az evangéliumban, hogy Jézust mélységes emberségében mutatja be, annak minden érzelmi vonásával együtt.
Ilyen az egyház lelki élete is. Tele van kegyelemmel, isteni, szent valóságokkal, ugyanakkor mérhetetlenül emberi is, érzelmeink minden rezdülését magán hordozva. A kettő egymástól nem választható szét, és éppen ezért lehet hiteles mások előtt. Nagyböjtben a bűnbánat könnyei, szomorúsága éppen ezt fejezik ki. Nem depressziós magunkba fordulás ez, hanem megnyílás arra az örömre, mely az életet felfedező ember lelkében fakad, Isten szeretetének tapasztalatán. Az evangélium nem embertelen, hanem éppen emberségünk legigazabb értékeit tárja föl, és tölti meg valódi tartalommal. Hollai Antal/MK