Homíliavázlat: Húsvét 6. vasárnapja, május 5.

A hívő embernek a keresztségből fakadó eleven feladata a prófétai küldetés, vagyis egész életével, szavaival és tetteivel tanúskodni Krisztus igazságáról, a befogadott evangéliumról. Szent Péter apostol a mai második olvasmányban kifejezetten bemutatja előttünk azt, hogy miben is áll ez a tanúságtétel, és buzdít arra, hogy mindig készen kell lennünk arra, hogy mindenkinek válaszolni tudjunk, aki reménységünk alapja felől érdeklődik. Az apostol szava szerint a hívő ember tanúságtétele nem más, mint a „Krisztusban való szép élet”. Egyszerű, mindenki által megragadható kijelentés ez, melynek befogadásához nincs szükségünk különleges értelmezésekre, vagy elvont magyarázatokra. Mindnyájan megérthetjük, hogy ez azt jelenti: becsületesen élni az evangélium iránti hűségben. Kimondani könnyű, megvalósítani azonban már sokkal nehezebb, hiszen naponta találkozunk életünkben azokkal a kísértésekkel, melyek a „világ” szerinti gondolkodásmód könnyebb útját kínálják. Ez a kísértés így szólal meg: Törekedj a tisztességes életre, légy olyan, mint az átlagember, de nem kell elvakultan vallásosnak lenni, hiszen ezen a Földön élünk, mégpedig két lábbal. Durvábban is meg szokták ezt fogalmazni: „Hívő vagyok, de bolond nem”. Pedig az igazán elkötelezett élet nem e világ logikája szerint rendezi mindennapjait, és vállalnia kell az emberi közvélemény gyakran megszólaló, lesajnáló „bolond” ítéletét. A szentatya is, amikor az új évezred keresztény tanúságtételének feladatairól szólt, többek között ezt írta: „Keresztény közösségeinknek az ima hiteles iskoláivá kell válniuk, ahol a Krisztussal való találkozás nem csak segítségkérés formájában nyilvánul meg, hanem hálaadás, dicséret, imádás, szemlélődés, figyelés, heves érzelmek formájában is, egészen a szív valódi „bolondságáig” (NMI 33). Ez a bolondság azonban nem logikátlanságot, még kevésbé életvitelünk értelmetlenségét jelenti, hanem éppen egy magasabb logikára, a hiteles szeretet titkának értelmére irányítja a figyelmünket.
A Krisztusban való szép élet titkát tárja fel előttünk maga Jézus is, az evangéliumban. Õ az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében arra figyelmezteti a tanítványokat, hogy az iránta való szeretet abban áll, ha megtartják parancsait. A szép élet, a valódi és hiteles szeretet, nem szavakból áll, hanem tettekben gazdag: „Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat”. Majd néhány mondattal később megismétli, hiszen ez nagyon fontos: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”. Ismeret és cselekedet, értelem és szabad akaratból fakadó cselekvés, teremtettségünk istenképisége jelenik itt meg. Jézus mellett elköteleződni, róla tanúskodni, nem a véletlenek találkozása, hanem átgondolt, megfontolt, tudatos odafordulás, vagyis imádság. A legszemélyesebb szeretetvallomás Isten felé. Természetesen ez nem marad válasz nélkül, hiszen maga Jézus ígéri: „Aki szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és megmutatom neki magamat”. És ebben a kölcsönös szeretetben fedezhető fel, ragadható meg a Szentlélek, minden szeretet és igazság szerinti élet mozgatója, akit Jézus megígér és elküld, a Vigasztaló, az Igazság Lelke, aki örökre velünk marad. A próféták Lélekkel eltelt, és a Lélek indításaira mindig nyitott és annak készségesen engedelmeskedő emberek voltak. Saját prófétai küldetésünkben is a Lélek a garancia, akit megkaptunk a keresztségben és a bérmálásban, hogy „egészen sajátos ereje gazdagítson minket…, hogy Krisztus hivatott tanúiként szavunkkal és életmódunkkal terjesszük és védelmezzük a hitet” (LG 11). Róla mondja Jézus, hogy a világ nem kaphatja meg. Mi viszont azért kaptuk, hogy szeretetében és igazságában megerősödve a világban világosság, só és kovász legyünk.
A Krisztusban való szép élet Lelke, a Szentlélek munkálkodott az ősegyház keresztény közösségeiben is. Az Apostolok Cselekedeteiből vett első olvasmány a Szamaria városában történtekről tudósít. Ott Fülöp diakónus igehirdetése őszinte elfogadásra talált. Az apostolok azonban tudták és nagyon fontosnak érezték, hogy ahhoz, hogy az elvetett isteni ige magva szárba szökkenjen, tartósan megmaradjon és sokszoros termést hozzon, nem elég csupán a hit hirdetése, az emberi elfogadás és jó szándék, de szükséges a Szentlélek kiáradása, termékenyítő ereje és garanciája is. Ezért küldték Pétert és Jánost, akik imádságuk és kézrátételük által kiárasztották a Szentlelket.
Prófétai küldetésünk arra szól, hogy merjük megélni a Krisztusban való szép életet. Ez az élet nem azért szép, mert külső csillogása, felszínes élvezetei, vagy éppen mérgező, lelket ölő istentelensége, kábulata olcsó, mulandó élvezeteket nyújtanak, hanem mert az élet evangéliumának tiszta levegőjéből lélegzik. Mert magában hordozza azt a kimondhatatlan belső szabadságot, amelyet csak Jézus adhat meg nekünk, és amelyet semmi e világi körülmény nem szakíthat el tőlünk. Ezt a belső szabadságot hordozzák a szentek, különösen is a vértanúk, és ez az, ami megdöbbenti, ámulatba ejti, megrendíti ellenségeiket. Ez az a szabadság, mely le nem győzhető, melyet a bűn megsebez, de a bűnbánat mindig újra életre kelt, virágba borít. Ezt a belső szabadságot lehet elutasítani, megtagadni vagy gúnyolni, de sohasem lehet megsemmisíteni. Az emberek látnak bennünket, de lelkünkben hordozott reményünk titkáról csak akkor kérdeznek, ha szép életünket látják. Azt a szépséget, mely a szenvedő Jézus arcán éppen úgy ott van, mint a megdicsőült Úr arcán, mely arról szól, hogy életünk minden eseményének van mélyebb értelme is. Ez a szépség valóban vonzó, és ez a vonzás valóban többet jelent minden emberi szónál és képes elvezetni az üdvösségre. Hollai Antal/MK