Húsvét a napi sajtóban

A Népszava Szép Szó című mellékletében (1.o.) Rónay László Húsvét drámája és öröme címmel Kosztolányi Dezső húsvétról írt verseit elemzi, többek között az 1908-ban született Húsvéti himnuszt, hangsúlyozva, hogy az abban megfogalmazott, vágyott és remélt Igazság „így, nagy kezdőbetűvel, azóta sem született meg, s a mai világban is elhomályosítja a húsvét ragyogását a szenvedés drámája, amelyet a feltámadást megelőző napok jelenítenek meg.” Rónay döbbenetesnek tartja, hogy a Jézus virágvasárnapi bevonulását szinte önfeledten ünneplő tömeg néhány nap múlva köpköd, gúnyolódik és „feszítsd meg!”-et kiált, és Pilátus kérdésére, kit bocsásson szabadon, Jézust-e vagy Barabást, a főpapok agitációja nyomán a gyilkost, Barabást választja. A cikkíró rámutat: itt jelenik meg a történelemben az a „tömegember”, amelyről a XX. század jó néhány történelembölcselője és írója lesújtóan nyilatkozott. „Ezek a tömegek ünnepelték Hitlert és Sztálint, ők követik vakon és süketen mindenkori írástudóikat, akiktől pedig annyira óvta őket szenvedése előtt Jézus.” Rónay kifejti: „Nagypéntek Jézus halálával ér a tetőpontra, s a keresztút és a felfeszítés drámai jeleneteit figyelve, majd a földrengést átélve mi is olyasmit érzünk, mint a százados: ’Ez valóban Isten fia volt’. Aztán az első döbbenetről megfeledkezve arra gondolunk, ekkora áldozat után miért van a világban annyi rossz? Észre sem vesszük, hogy szembejön, megszólít, s magyarázni kezdi az írásokat, mint az emmauszi tanítványoknak. Felvértez, de nem, vagy nehezen tudjuk a valóságba ültetni a szavait, tanításait.”

A Népszabadság Hétvége mellékletében (2-3.o.) Bitó László Az elmaradt lázadás című novellája szerint Jézus maga kéri meg legengedelmesebb tanítványát, Júdást, hogy árulja el, ugyanis csak így tudja kiszabadítani a börtönből Barabást, a zelóták vezérét, aki az író koncepciója szerint megmentette Jézus „ép” elméjét „a kiközösítés poklától”, amikor kiderült, hogy nem József fia, „Barabbas ötlete volt, hogy terjesszük el Názáretben: az apaság gondjaival nem terhelhető tudós főpap az apád, azért nem mondhatja ki anyád nevét.” Jézus arról akarja lebeszélni az elszánt, de józan, megfontolt Barabást, hogy ne szítson lázadást, mert az ezrek értelmetlen halálához vezet. Jézus úgy érzi: „… túl korán érkeztem! Ez a nép még mindig az Ígéret országáért él, és életét adná azért, amit magáénak hisz, de magával nem vihet. Eljön az idő, amikor minden anyaszültnek el kell hinnie, hogy a próféciák csak annyiban szóltak az Ígéret földjéről, amennyiben szavaik nem mehettek túl azon, amit a nép korukban megérthetett. Csak úgy érhetünk el a Szeretet országába, ha minden nemzedék újraértelmezi az addig elhangzottakat, és egy kicsivel közelebb ér a megváltó igazsághoz: a Szeretet országa nem egy hely, hanem egy állapot, a Messiás nem az, aki eljön, hanem annak a megértő jóságnak a felismerése, amely bennünk lakozik. Az isteni szeretet jegyében élők alkotják meg a Szeretet országát, amely először kis szigetként, tán csak egy közösségként emelkedik majd ki a gyűlölködés tengeréből. De amint a kis szigetek kiszorítják a tenger vizét, a gyűlölködők előbb-utóbb felemésztik magukat.” Az író szerint Júdás élete legnehezebb feladatát hajtotta végre Jézus elárulásával, és halála napjáig hordta az áruló legszégyenletesebb bélyegét.

A Magyar Nemzetben (27.o.) Végh Alpár Sándor Köznapló címmel azt fejtegeti, hogy napjainkban a kétezer éve alapvető és nyugtalanító kérdésre adott válasz helyett – miért ölték meg Isten Fiát – az írástudók, „akik közben átképezték magukat Írás-hamisítóvá, folyton új kérdést dobnak piacra. Céljuk egyértelmű: lesikálni Jézus személyéről mindent, ami bizonyítja, hogy megváltó, hogy Isten Fia. Ezért írtak könyvet s forgattak azonnal filmet az úgynevezett Da Vinci-kódról, ezért ’találták meg” a Júdás-evangéliumot, nemrég pedig ezért bukkantak rá egy sírra, naná, hogy Jézuséra, és persze, hogy újra amerikai pénz támogatta a ’kutatást’.” A cikkíró tényként szögezi le, hogy nehéz ma hívőnek lenni, ezért gondolja úgy, hogy a húsvét a legjobb alkalom, hogy a keresztény ember ráébredhet: „ha másra vár, és úgy érzi, hogy hitét az ünnepi szentmisék, a vatikáni áldás meg a nagyobb bűnöktől való tartózkodás kellően karbantartják, akkor veszteni fog. Nem azért, amit Amerika híresztel, vagy amiért II. János Pál 1989-ben a hírek szerint felállította a templomos lovagok rendjét – nem az iszlám fenyegetés miatt. Akik gáncsot akarnak vetni hitének, azokat az úgynevezett zsidó-keresztény világban találni. Azért ’úgynevezett’, mert az említett világ momentán se nem zsidó, se nem keresztény, ilyenformán zsidó-keresztény sem lehet. A világ rohan a pogányság szakadéka felé, ráadásul tele van bálvánnyal. Legfontosabb köztük a pénz, azt követi a hatalom, a hírnév, de szerepel a módszer is, az a metódus, amellyel más hitét el lehet pusztítani. A keresztény embernek föl kell ismernie, nem elég csupán összetett kézzel állni a misén. Meg kell indítania a harcot a bálványimádás bajnokaival szemben. Jézus nem tiltotta a lelki föltámadást. Mondhatja ébredésnek is valaki, nem a szón múlik. Ne a szemfényvesztőkre figyeljenek, hanem magukra. Ha megismerik önmagukat, rálelnek arra, ami lényükben isteni.”

A Magyar Hírlap (13.o.) A remény ünnepe című vezércikke arra figyelmeztet, hogy „Hívő és hitetlen, eltérő világnézetű s helyzetű emberek is megérthetik egymást, ha meglátják egymásban a közöst: a halandó, kegyelemre szoruló, újjászületésre képes embert. Ehhez először is az elillant bizalom helyreállítására van szükség. Hogy megint hinni s hihetni tudjunk egymásnak. Az ünnep arra is jó, hogy eltöprengjünk: miért nem múlik a tavaly kirobbant morális válság, miért süllyedt mélypontra a politikai elit és a demokratikus intézmények iránti közbizalom szintje, miért nálunk a legrosszabb az emberek közérzete. Érdemes mindenkinek – főként választott vezetőinknek – megfontolni Jézus intelmét: minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul. De még van lehetőségünk, hogy az összetartozás érzése, a szolidaritás erősebb legyen a széthúzásnál, önzésnél, irigységnél, a szeretet a gyűlöletnél. Még mindig van remény, ezt üzeni a feltámadás csodája.”

Hasonló szellemben íródott ugyanitt (13.o.) Dippold Pál Rendben vagyunk című cikke, amelyben a lap főszerkesztő-helyettese arra int: mindenkivel meg kell békélnünk, mert Krisztus arcán béke van.

Magyar Kurír