Huszonöt éves a Vak Gyermekek Batthyány László Óvodája és Iskolája

– Bár a nyolcvanas években már felpuhult a kádári diktatúra, azért az egyháznak nem lehetett egyszerű sérült gyerekek oktatására, nevelésére iskolát létrehoznia…
– Akkoriban még néhány nővértársammal csak illegalitásban élhettük meg a szerzetesek életét. Gyógypedagógusként azonban régóta élt bennem a vágy, hogy egy olyan intézményt hozzunk létre, amelyben kiemelten foglalkozunk a sérült, beteg gyerekekkel. Hálás köszönettel tartozunk Lékai László bíboros atyának, aki huszonöt évvel ezelőtt elindította a látás- és hallássérültek, értelmi fogyatékosok, mozgássérültek lelki gondozását, s ezzel tettekre váltotta Krisztus felszólítását: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!” Két, a Batthyány téren lévő, alagsori lakásból kialakított otthonban kezdtük meg 1982. szeptemberében a látás- és mozgássérült, a siket-vak gyerekek nevelését, oktatását, fejlesztését. Összesen 113 négyzetméter volt az alapterülete annak a kis fészeknek, mely tíz bentlakó és öt bejáró gyereket fogadott. Három gyógypedagógus, konduktor, szomato-pedagógus, gyógytornász végezte a gyerekek fejlesztését, oktatását. A gondozási, egészségügyi feladatok ellátását gyermekgondozók, szakorvosok biztosították. Rengeteg önkéntes segítő csatlakozott hozzánk, sétáltatás, mosogatás, stb. területeken. Közösségek jöttek, tortát hoztak, hogy megünnepeljék a gyerekek születés- vagy névnapját. Fodrászok, fogorvosok ajánlották fel segítségüket. Csodálatos volt látni azt a sok, önzetlenül segítő embert. A gyakorlatban tapasztalhattuk meg, hogy a szeretet valóban nem ismer határokat.

– Ha jól tudom, Teréz anya is biztatta Önöket, hogy kezdjék meg gyógyítói, nevelői szolgálatukat…
– Igen, 1981. augusztus 28-án írt nekem egy levelet, válaszul a kétségeimre: „Imáim kísérik önt, hogy Isten áldja meg azt a munkát, amit meg akar kezdeni. Az ő munkája ez és biztos vagyok benne, hogy megadja a szükségeseket is hozzá, ön pedig érezze örömmel át az Istentől való teljes függőség érzését.” Ezt próbáljuk tenni kezdettől fogva, Isten kegyelméből, Aki gondoskodó szeretetével számtalan alkalommal vezetett bennünket.

– Mikor költöztek a Svábhegyre?
– 1989-ben kaptuk meg ezt az ingatlant, amely akkor igen elhanyagolt állapotban volt. A romos épület szinte alig látszott ki a sűrű bozótból. A felújítási költség az intézményt terhelte. Az átadás feltétele az volt, hogy itt fogadjuk az állami és intézeti nevelt, valamint a rossz szociális körülmények között élő látássérült gyerekeket. A felújítás befejezése és a beköltözés után a politikai helyzet kedvező változása lehetővé tette, hogy az Egyház ismét legálisan működtethetett alapvető oktatási intézményeket. Igen rövid idő alatt megkaptuk az óvoda és iskola működési engedélyét. Addig egészségügyi gyermekotthonként tevékenykedtünk, gyerekeink magántanulók voltak a Vakok Iskolájában, s évente egy vagy két alkalommal kellett osztályozó vizsgát tenniük. A létszám az iskola hivatalos beindulásakor harminc fő volt. A működéshez nem voltak meg a feltételek, hiányoztak a tantermek. 1993-ban hazai és külföldi adományokból, hagyatékokból lehetőségünk nyílt arra, hogy új épületszárnnyal bővítsük a régi épületet. Ebben a bentlakók otthonai, tantermek, tornaterem, uszoda, főzőkonyha és ebédlő található.

– Hány felnőtt dolgozik jelenleg az intézményben és mennyi gyereknek, illetve fiatalnak viselik a gondját?
– Az iskola személyzete összesen ötven főből áll, közülük csak én és a helyettesem vagyunk szerzetesnővérek, a többiek mind világiak. A tanulók létszáma ötvenhét. Az óvodások tizenöten vannak, az alsósok huszonnyolcan, a felsősök tizennégyen. Három-négyéves kortól egészen tizennyolc-húszéves korig foglalkozunk a diákjainkkal. Gondját viseljük egy tizennyolc éves fiúnak is, akinek nincs családi háttere. Õ most érettségizik az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban, szeretne továbbtanulni. Három gondozottunk a bencés gimnáziumba jár. Az utaztatásukról természetesen mi gondoskodunk.

– Ha valakinek nincs családi háttere, az mit jelent? A szülők lemondtak a sérült gyerekeikről, nem törődnek velük?
– Ennek többféle oka lehet. Előfordul, hogy a szülő már egészen kiskorában magára hagyja a sérült gyermekét, aki a csecsemőotthonba kerül, s onnan hozzánk. Máskor a szociális helyzet teszi szükségessé, hogy gondozásba vegyük a gyereket, a szülő munkanélküli, vagy hajléktalan. Az egyik látás- és mozgássérült gyerekünk nyolcévesen került hozzánk, a szomszédok találtak rá, ellátatlanul feküdt, három napig.

– Milyen speciális képzést kapnak a gyerekek?
– Ez a betegségüktől és az állapotuktól függ. Munkatársaim között vannak gyógypedagógusok, szaktanárok, konduktorok, gyógytornász, szomato-pedagógus, úszásoktató, gyógypedagógiai asszisztensek, gyermekgondozók, ápolók, védőnő. Rendszeres konzíliumot tart a gyermekgyógyász, ortopéd orvos, szemészorvos, neurológus, orr-fül-gégész. Már az óvodában is aszerint próbáljuk meg csoportosítani a gyerekeket, hogy milyen értelmi-, illetve látási-, mozgásszinten vannak, meg tudják-e tanulni a normál iskolai anyagot, vagy pedig csak Braille-írással, illetve nagyítóval, vagy olvasótelevízió segítségével képesek erre. Az értelmileg fogyatékosok számára nem követelmény az írás, olvasás megtanulása, hanem lehetőség. Náluk a manuális, mentális fejlesztéssel próbálkozunk, alkalmazzuk a zeneterápiát is, a mozgásukat pedig szárazon és vízben is fejlesztjük, ők tangentoros, hidroterápiás kezelésben is részesülnek.

– A szomatikus és mentális ellátás mellett mekkora gondot fordítanak a gyerekek és a családok lelki életének fejlesztésére?
– Természetesen nagyon komolyan foglalkozunk a gyerekek és a szülők lelki életével is. A rendszeres hittanórák, szentmisék, igeliturgiák, egyéni és csoportos beszélgetések átsegítik a gyerekeket az időnként óhatatlanul jelentkező mélypontokon. Ezek a mélypontok különösen kamaszkorban jelentkeznek, ilyenkor a gyerekeink közül többen is nagyon komoly krízist élnek meg, s ha ehhez még társul a családi háttér hiánya, vagy közömbössége is, akkor bizony nem egyszer pszichiáter segítségét kell igénybe vennünk. A lelki gondozás területén – gondolok itt elsősorban a család megsegítésére – még sok a tennivaló. A sérült gyerekeket fogadó családok igen komoly lelki krízisen mennek keresztül. A szülők lázadoznak, zúgolódnak Isten ellen, egymásban keresik a hibát, amiért sérült gyerekük született. Nagyon sok édesanya marad ilyenkor egyedül gyerekével, mert a férj elhagyja a megoldhatatlannak látszó problémákkal küszködő családot. Ritkábban ugyan, de azért előfordulnak fordított esetek is. Vallom, hogy meg kell teremtenünk az Egyházban annak lehetőségét, hogy a súlyos problémákkal küszködő családok kapjanak fizikai és lelki segítséget, tapasztalják meg, hogy Krisztus közösségében soha nem maradnak egyedül a gondjaikkal, mellettük állunk – és még az Isten is velük van, különleges módon választotta ki őket a megpróbáltatással. A családok lelki békéje, a sérült gyerekek elfogadása teszi lehetővé annak kiegyensúlyozott személyiség-fejlődését. Csak így élhetnek békében Istennel, önmagukkal, környezetükkel. Rendkívül fontos lenne a szülők lelki segítése, felkészítése a nem mindennapi nehézségek elviseléséhez rögtön a sérült gyerek megszületése után.

– Mennyire kísérik figyelemmel az innen kikerülő gyerekek további sorsát?
– Megoldásra vár az életbe kilépő gyerekek lakhatási és munkalehetősége. Lakásotthonok, védett munkahely kialakítására lenne szükség – az államtól használatba kapott, erősen felújításra szoruló ingatlanokban. Nyolc éve próbálkozunk azzal, hogy a körülöttünk lévő épületekből használatba vegyünk néhányat, ahová elhelyezhetnénk azokat a tőlünk kikerülő fiatalokat, akiknek nincs hová menniük, vagy azokat, akiket visszafogadna ugyan a családjuk, de a lelki és testi fejlődésükről – például a rendszeres, szakszerűen elvégzett gyógytorna –, munkalehetőségük biztosításáról érthető módon nem tud gondoskodni. Az államilag gondozott gyerekeknek pedig eleve nincs hová menniük. A most ballagó gyerekeink közül ketten is tovább tanulnak, egyikük a Vakok Iskolájában, másikuk a Marczibányi téri szakiskolában, de a bentlakást, a gyermekotthoni ellátást nekünk kell biztosítani, mert ezt egyik intézmény sem tudta átvállalni. Nagy szükség lenne tehát egy olyan rehabilitációs otthon létrehozására, ahol állandóan lakhatnának a tőlünk kikerülő fiatalok, mi pedig továbbra is segítenénk őket az elhelyezkedésükben. Felkészítjük őket a munkára is, megtanítjuk nekik a kerámiát, a szövést, a számítógépkezelést. A közelmúltban a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóságtól kaptunk használatba három megüresedett házrészt, de mind a három terület szinte teljesen romos állapotban volt. Rehabilitációs szakmérnökök diplomamunkaként elvégezték a valóban totálisan akadálymentes átépítését az egész területnek, s rendben lévőnek látszott a dolog. Ám a XII. kerület hozott egy olyan rendelkezést, hogy a telket csak a tulajdonos hozhatja rendben, s míg ez nem rendeződik, mi nem kaphatunk építési engedélyt. Három tulajdonosról van szó, ezért szinte lehetetlennek látszik, hogy ebből belátható időn belül lesz valami. Az ügyben írtam egy levelet a vagyonkezelőnek, de még nem kaptam választ.

– Ön egyszer úgy nyilatkozott, sokkal többet kap ezektől a beteg, sérült gyerekektől, mint amennyit Ön ad nekik…
– Több évtizedes szolgálatom során sokszor tapasztaltam, hogy mennyi érték rejlik sérült gyerekeinkben. A rájuk jellemző különlegesen figyelmes szeretet, bizalom, mások felé fordulás, lényeg-látás, sokkal kevésbé van meg egészséges társaikban. Ezt a szülők is tapasztalják. Ugyanakkor nagyon segítőkészek is. Az egyik bentlakó gondozottunk, egy húsz év körüli leány például csak tolókocsival tud közlekedni és gyengén is lát. A vak társai szokták vezetni a kocsiját. Kisegítik a tolókocsiból, támogatják. Felolvasnak egymásnak. A nagyobb gyerekek segítenek felöltöztetni a kisebbeket. Az pedig teljesen természetes, hogy kölcsönadják egymásnak a dolgaikat, lemezeiket, könyveiket. Ha valakit fel kell emelni, akkor többen, közös erővel próbálkoznak ezzel. Mindez a gondozóknak is nagy segítség. A magukba fordulás egyáltalán nem jellemző rájuk, kivéve, mikor pszichésen a mélyponton vannak. Amit mi szeretnénk elérni, hogy ezek a gyerekek eljussanak az állapotuktól függően az önkiszolgálás legmagasabb szintjére, derűs lélekkel fogadják az élet nehézségeit, gondjait, örömeit. Helen Keller siket-vak hölgy, aki nagyon mély kapcsolatban volt az Úristennel, mondta azt élete alkonyán: „Köszönöm Istennek fogyatékosságomat, mert általa találtam meg munkámat, magamat, Istenemet!” S hogyha valaki ezt ki tudja mondani, akkor ez azt is jelenti, hogy elfogadta az állapotát, és megtalálta ebben azt a küldetést, amire az Úristen hívta. Szeretnénk, ha minél több gyerekünk jutna el erre az állapotra. Ez mindennapi kemény küzdelem, állandó fohász az Istenhez. Megélni nap mint nap a kudarcokat, s nem elcsüggedni mégsem, ez nagyon komoly edzés. Isten kegyelme szükséges hozzá. Õ pedig megadja a kegyelmet, ha őszintén és nyitott szívvel fordulunk felé.

Magyar Kurír

Kép: Új Ember