II. János Pál pápa katekézise a 15. zsoltárról

Az eredeti héber szöveg nehézségei ellenére már az első sorok hitvallása utal rá, hogy a zsoltárt mély hit hatja át. „Uram, te vagy boldogságom, téged semmi nem szárnyal túl”. Isten az egyedüli jó, ezért a zsoltáros azoknak a közösségéhez csatlakozik, akik hűségesek az Úrhoz. Elveti gyökeresen a bálványimádás kísértését. A bálványok ugyanis véráldozatot követelnek, a hozzájuk intézett fohász pedig Istenkáromlás.

A zsoltár, amely az „Örökségem az Úr” – címet viseli, két témát fejt ki, és ezeket jelképek segítségével ábrázolja. Az „örökség, kehely, sors” szavakat az Izrael népének megígért föld ajándékainak leírásához használták. Ismeretes, hogy egyedül a leviták törzse nem kapott földet, mivel az örökséget számukra maga az Úr jelentette. Ezért gondolhatjuk, hogy a zsoltáros pap, aki örömmel hirdeti: maradéktalanul Isten szolgálatának szentelte életét.

Szent Ágoston magyarázata szerint a zsoltáros nem azt kéri Istentől, hogy adjon neki örökséget, hanem azért fohászkodik, hogy maga az Úr legyen öröksége. Isten ugyanis minden űrt betölt, míg rajta kívül minden hiányos.

A 15. zsoltár másik témája az Istennel való tökéletes és folyamatos szeretetközösség. A zsoltáros kifejezi azt a szilárd reményét, hogy megmenekül a haláltól és bensőséges kapcsolatban marad Istennel. Mindenekelőtt a test jelképét használja: az egzegéták szerint az eredeti héber szöveg felsorolásában elsőként a vesét jelöli meg, amely a szenvedélyek, a legbensőbb én jelképe, majd ezt követi a jobb kéz, az erő kifejezése, a szív, amely a tudat székhelye, a máj, amely az érzelmekre utal, a hús, amely az emberi törékenységet jelöli, végül pedig az élet leheletét említi meg.

„Nem adod lelkemet a holtak országának, s nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt.” A személyt tehát nem nyeli el és nem semmisíti meg a halál, az enyészet, hanem a maga teljes egészében megmarad az Istennel való teljes és boldog életben.

A 15. zsoltár második jelképe az út. „Az élet útjára tanítasz engem” – olvassuk az utolsó sorokban. Ez az út elvezet az öröm teljességéhez, ahhoz, hogy a hívő az Isten jobbján élvezhesse mindörökké a gyönyörűséget.

Ezek a szavak tökéletesen megfelelnek egy olyan magyarázatnak, amely kiszélesíti a remény távlatait, az Istennel való, halálon túlmutató, örökkévaló szeretetközösségre.

A zsoltárt az Újszövetség Krisztus feltámadására alkalmazza. Szent Péter pünkösdi beszédében idézi a himnusz második részét: Isten feltámasztotta a názáreti Jézust, föloldozta a halál bilincseiből. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendöl vele kapcsolatban: „nem engeded, nem hagyod rothadásra szentedet”.

„Azt, akit Isten feltámasztott, vagyis Jézus Krisztust, nem ért rothadás” – szögezte le a pápa katekézise végén.

VR/MK