II. János Pál pápa katekézise a 48. zsoltárról

Az október 20-i, általános kihallgatás során II. János Pál pápa folytatta katekézisét a vesperás liturgiájáról. Gondolatait ezúttal a 48. zsoltárhoz fűzte, amely a mulandó gazdagságról szól. A két részre osztható imának most az első részét elemezte, amely egy gondokkal teli élethelyzetből indul ki. Az igaz hívőnek a baj, a szomorúság napjaival kell szembenéznie, mivel az ellenség gonoszsága veszi körül, aki nagy gazdagságával kérkedik. Az igaz ember végkövetkeztetése, mint egyfajta közmondás a zsoltárt záró szavakban ismét visszatér: „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár”. A nagy gazdagság tehát nem előny, a zsoltáros inkább a szegénységet, de az Istennel való egységet választja.

A közmondásban visszhangra találnak a bibliai bölcs, a Prédikátor szavai, miszerint minden élőlény sorsa látszólag egyforma: halálra van ítélve, ezért hiába való a földi dolgokhoz való féktelen ragaszkodás. „Mezítelenül született, s úgy megy el innét, amint jött: abból, amit fáradsággal szerzett, semmi sem marad a kezében.”… „Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindkettő ugyanarra a helyre jut”. Ostoba az az ember, aki azt hiszi, elkerülheti a halált, ha anyagi javak felhalmozásán fáradozik. A zsoltáros értetlenül áll ezzel a szinte állati tulajdonsággal szemben.

A Szentatya hangsúlyozta: a földi dolgok mulandóságának témája jelen van minden kultúrában és lelkiségben, véglegesen Jézus foglalja össze a lényeget, amikor kijelenti: „Vigyázzatok, őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”. Ezután Jézus példabeszédében arról a gazdagról szól, aki egész életén át vagyont gyűjt, nem gondolva arra, hogy a halál leselkedik rá, és még az éjjel véget ér földi élete, számon kérik rajta lelkét.

A 48. zsoltár első részének középpontjában ez az illúzió áll, amely a gazdag ember szívét hatalmába keríti. Meggyőződése, hogy még a halált is megvásárolhatja, csakúgy, mint a föld anyagi javait, a sikert, a társadalmi és politikai előmenetelt, mások büntetlen letiprását, a kényelmet, az élvezeteket. A zsoltáros azonban esztelennek nevezi ezt az életfelfogást, hiszen „önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha, hogy örökké éljen, s a sírt ne lássa”.

A gazdag ember, aki hatalmas vagyonába kapaszkodik, azt hiszi, hogy a halál felett is uralkodhat, mint ahogy mindenkit megvásárolt pénzével. Ám akármilyen nagy is az az összeg, amelyet a halálnak kínál fel, végső sorsa elkerülhetetlen. Õ is ugyanúgy, mint minden férfi és nő, gazdag vagy szegény, bölcs vagy oktalan, a sír felé halad, a sír lesz háza mindörökké, mint ahogy ez volt a sorsa már előzőleg is a hatalmasoknak. Kincseik idegeneké lesznek, nem vihetik magukkal annyira imádott és bálványozott aranyukat, vagyonukat.

Jézus ezt a nyugtalanító kérdést teszi fel tanítványainak: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved?” Semmit sem adhat cserébe, mivel az élet Isten ajándéka, akinek „kezében van minden élőlény párája és éltető lelke az emberi testnek”.

Végül a pápa idézte Szent Ambrusnak, Milánó püspökének és egyházatyának a 48. zsoltárhoz fűzött kommentárját: „Felismerjük az üdvözítő Úr hangját, aki arra szólítja fel az egyház népeit, hogy mondjanak ellent a bűnnek, kövessék az igazságot, és felismerjék a hit előnyeit. Az emberi nemzedékek szívét a kígyó mérge szennyezte be, és az emberi lelkiismeret nem tudott elszakadni a bűn rabságától.

Ezért az Úr, saját kezdeményezésére, bűnbánatot kínál fel végtelen irgalmában, hogy a bűnös ne féljen, hanem örömmel ajánlja fel szolgálatait a Jóistennek, aki megbocsátja a bűnöket, és jutalmazza az erényeket. Mint orvos jön el, hogy begyógyítsa fájdalmas sebeinket. Minden népet a bölcsesség és az ismeret forrásához hív, mindenki számára megígéri a megváltást, hogy senki ne éljen szorongásban, kétségbe esésben”

VR/MK