II. János Pál pápa katekézise a Jelenések Könyvéről

A január 12-ei szerda délelőtti általános pápai kihallgatáson a Szentatya folytatta a vesperásról szóló katekézisét. Ezúttal a Jelenések Könyvéből vett idézetekhez fűzte elmélkedését: „A nemzetek ugyan háborogtak, de eljött a megtorlásnak és a holtak megítélésének ideje. Jutalmazd meg szolgáidat: a prófétákat, a szenteket és akik nevedet félik, kicsinyeket, nagyokat: azok pedig, akik megrontották a földet, pusztuljanak.”

A pápa kifejtette: ezek a sorok, mintha az égből szállottak volna alá. A Jelenések Könyve „az Isten színe előtt trónoló huszonnégy vén”-ről szóló látomást összekapcsolja az égből hallatszó harsány hanggal, amely ezt kiáltja: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és királysága, s Fölkentjének uralma.”

A Jelenések Könyvének szerzője, János apostol, nagyszabású képet fest Isten királyi udvaráról, amelyben Isten és a Bárány – vagyis Krisztus – a „tanácsosok” körében ítélkeznek az emberi történelemről, megmutatva azonban a végső üdvösséget és dicsőséget is. A Jelenések Könyvében olvasható énekek szerepe éppen az, hogy bemutassák Isten uralmát, amely irányítja a gyakran megdöbbentő emberi eseményeket.

Jelentősek a szavak, amelyeket a szerző a 24 vén szájába ad, akik Isten kiválasztott népét testesítik meg történelmük két szakaszában: Izrael 12 törzsét, majd pedig az egyház 12 apostolát.

A mindenható és örök Isten „átvette a főhatalmat” és megkezdte uralmát. Történelembe való belépésének célja nemcsak az, hogy megtörje a lázadók erőszakos cselekedeteit, hanem mindenekelőtt az, hogy felmagasztalja és megjutalmazza az igazakat. Az igazak ábrázolásához használt jelzők a keresztények lelki vonásait tükrözik: szolgák, akik hűségesen csatlakoznak az isteni törvényhez, próféták, akik megkapták a történelmet értelmező és megítélő kinyilatkoztatott Ige ajándékát, szentek, akik Istennek szentelték önmagukat, és akik tisztelik az Úr nevét, vagyis készen állnak imádására és akarata teljesítésére. Közöttük vannak kicsinyek és nagyok, amely azt jelenti a Jelenések Könyve szerzőjének szóhasználata szerint, hogy Isten népe egységes különbözőségében is.

A himnusz második részét elemezve a Szentatya utalt a gyermeket váró, „Napba öltözött asszony” és a vörös sárkány drámai jelenetére, valamint a titokzatos hang által elénekelt hála- és örömhimnuszra. Az örömre az ad okot, hogy a Sátánt, az ősi ellenséget, aki a mennyei királyi udvarban „testvéreink vádlója”-ként szerepelt, letaszították az égből és ezáltal megszűnt minden hatalma. Tudja, hogy csak kevés ideje van, mivel a történelemben gyökeres változás áll be, amelynek következtében megszabadulunk a gonosztól. Ez magyarázza az ördög nagy haragját. Ugyanakkor megjelenik a feltámadt Krisztus, akinek vére megváltásunk eredete. Az Atyától királyi hatalmat kapott, az egész világegyetem fölött benne teljesedik be Urunk üdvössége, ereje és birodalma.

Győzelméhez kapcsolódnak a keresztény vértanúk, akik a kereszt útját választották, nem engedve a rossznak és hatalmának, hanem átadták magukat az Atyának és csatlakoztak Krisztus halálához, tanúságot téve az önátadásról és bátorságról, amely révén életük feláldozásáig is eljutottak. „Aki szereti életét, elveszíti azt, aki viszont gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre”.

Végül a Szentatya emlékeztetett rá: az Apokalipszis szavai azokról, akik legyőzték a Sátánt és a gonoszt „a Bárány vére által”, visszhangzanak abban a csodálatos imában is, amelyet a hagyomány Simeon perzsiai katholikosznak tulajdonít. Az egyházatya 341. április 17-én halt számos társával vértanúhalált a II. Sapur király által elrendelt keresztényüldöztetés során.

VR/MK