II. János Pál pápa üzenete a Vándorlók és a Menekültek 91. Világnapjára

Téma: kultúrák közötti integráció
Kedves Testvéreim!
1. Közeledik a Vándorlók és a Menekültek Világnapja. Az ezzel kapcsolatos Üzenetemet, amelyet minden évben megküldök, most szeretném az integráció szempontjából megközelíteni.
Ez egy sokak által használt szó, amely kifejezi, miként tudnak beilleszkedni a vándorlók az őket befogadó országba, de a szó jelentése és a gyakorlatban megélt valósága nem határozható meg olyan egyszerűen. Éppen ezért fontosnak tartom megemlíteni itt a nemrégen kiadott „Erga migrantes caritas Christi” (vö. 2, 42, 43, 62, 80 és 89) kezdetű Instrukciót.
Ebben a dokumentumban az integráció nem úgy kerül meghatározásra, mint egyfajta asszimiláció, amely által az ember elveszíti vagy háttérbe helyezi saját kulturális identitását. A másik emberrel való kapcsolat mindenekelőtt feltárja azt a „titkot”, amely által képesek vagyunk megnyílni és befogadni a másik ember mélyebb megismeréséhez szükséges igazi értékeket. Ez egy hosszabb folyamat, amelynek az a célja, hogy olyan társadalmakat és kultúrákat formáljon, ahol egyre inkább felfedezhető az Isten ajándékaként jelenlevő sokszínűség. A vándorló ebben az értelemben arra törekszik, hogy megtegye a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az adott társadalom őt befogadja. Azaz, elsajátítja annak nyelvét, törvényeihez és munkalehetőségeihez alkalmazkodik, elkerülve ezáltal azt, hogy erőteljesen megkülönböztetett helyzetbe kerüljön.
Nem fogok most belemélyedni az integráció különféle aspektusaiba. Szeretném viszont veletek együtt elmélyíteni a kultúrák közötti kapcsolat néhány jellemzőit.
2. Mindenki számára ismeretes az identitás problémája, amely leginkább a különböző kultúrákból származó emberek találkozása kapcsán élesedik ki. Nem hiányoznak ugyanakkor ennek a pozitív elemei sem. Egy új környezetbe való beilleszkedés alkalmával a vándorlóban sokszor még inkább tudatossá válik, hogy ki is ő igazából, különösképpen akkor, amikor érzi azoknak a személyeknek és értékeknek a hiányát, amelyek számára előzőleg fontosak voltak.
Társadalmunkban, melyben a globális vándorlás egy létező valóság, szükség van arra, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az egyéni identitás tiszteletben tartása és a másik ember elismerése között. Fontos tehát egy országon belül elismerni a kultúrák sokszínűségét, de ez teljes összhangban kell, hogy megvalósuljon azzal a társadalmi renddel, amelytől egy ország békéje és az állampolgárok szabadsága függ.
Ennek érdekében ki kell zárni az asszimilációra törekvő módszert, amely arra irányul, hogy a különbözőségeket egybeolvassza, ugyanakkor fel kell emelni szavunkat a bevándorlók kiközösítésének módszere ellen is, hiszen ez elvezethet egyfajta hátrányos megkülönböztetéshez. Az út, amelyet be kell járnunk, nem más, mint az alázatos integráció útja (Ecclesia in Europa, 102). Nyitott lélekkel előretekintünk, s arra törekszünk, hogy teljes mértékben szűnjön meg az a szemléletmód, amely csak a különbözőségeket veszi figyelembe a vándorlók és a saját szülőföldjükön élők között (a 2001. év Béke Világnapjára írt üzenetből , 12).
3. Így születik meg az a párbeszéd, amely szükséges a különböző kultúrájú emberek között, túlmutatva egy alapvető tolerancián elvezet egészen a szimpátiáig. Egy egyszerű szembehelyezkedés a szülőföldön élők és a vándorlók között, a saját kulturális környezetbe való kölcsönös bezárkózást eredményezheti, vagy olyan kapcsolatot teremthet, amely csupán a külsőségekben látszik toleránsnak. Ezzel szemben kezdeményezni kell, hogy a kultúrák kölcsönösen gazdagítsák egymást. Szükséges egyfajta nyitottság a különböző kultúrák között, valamint szükség van egy hiteles befogadásra és együttérzésre is.
A keresztények a maguk részéről, mivel tudatosan élnek a Szentlélek ajándékaival, felismerik a különböző kultúrákban jelenlevő „vallási és emberi értékeket” (Gaudium et Spes, 92), amelyekkel kölcsönösen segítik egymást az előrehaladás útján. Mindazonáltal ki kell emelni azokat a kulturális különbözőségeket is, amelyek nem tehetők az első helyre, eltörölve azon közös emberi értékeket, melyek az alapvető emberi jogok körébe tartoznak. Ebből születik meg az a józan megítélés, amit „emberi ésszerűségnek” hívunk, és amely alapvető feltétele egy társadalomban a békés és derűs együttélésnek.
És ha következetesek vagyunk, a keresztények nem mondhatnak le arról sem, hogy hirdessék Krisztus evangéliumát minden teremtménynek (Mk.16,15). Meg kell tenniük, természetesen figyelembe véve a másik ember lelkiismereti szabadságát és a szeretet parancsát, ahogyan már Pál apostol is javasolta az első keresztények számára (Ef. 4,15).
4. Izajás próféta alakját, akit példaképként már annyiszor említettem a fiatalokkal való találkozásaim során (Iz. 21, 11-12), itt is fel lehet használni arra, hogy a világ hívő emberei legyenek a „hajnal őrei”. A keresztényeknek, mint őrszemeknek, mindenekelőtt meg kell hallaniuk a vándorlók és a menekültek segítségért kiáltó szavát, és ezután elkötelezetten kell cselekedniük annak érdekében, hogy a remény felé mutatva egy nyitottabb és szolidárisabb társadalom hajnalához jussunk el. Elsőként nekik kell elfogadtatniuk a társadalomban Isten jelenlétét, főleg olyan helyzetekben, amikor már úgy tűnik, hogy a sötétség uralja a világot.
Ezzel az óhajjal, amelyet egyben Istenhez szóló imádságomba foglalok, Akinek minden vágya az, hogy maga köré gyűjtse a különböző nyelveken beszélő és különböző nemzetekhez tartozó embereket, (Iz. 66,18), küldöm Mindnyájatoknak szeretetteljes Áldásomat.

Vatikán, 2004. november 24. II. János Pál