Indiai árvából párizsi családapa?

Kitekintő – 2010. október 6., szerda | 13:21

Körülbelül ötezer gyerekkel foglalkozunk, akik a bádogvárosokban, a pályaudvaron élnek – mondta a Magyar Kurírnak George Chempakathinal, a Don Bosco Ásálajam, az egyik legnagyobb, veszélyeztetett gyermekekkel foglalkozó kalkuttai intézmény igazgatója, aki október elején Magyarországon tölt néhány napot. Látogatásáról már előzetesen beszámoltunk, most pedig elkísértük a program első állomására, majd megkértük, beszéljen nekünk az általuk végzett tevékenységről.

– A Máltai Szeretetszolgálat bemutatta nekünk a monori cigánytelepen működő programját. Egy európai ember számára megdöbbentő, milyen körülmények között élnek ott az emberek. Vajon hogyan látja ezt Ön, aki Kalkuttából érkezett?
– A kalkuttai bádogvárosokra emlékeztetett a telep. Csak az ott élők számában különbözik: ekkora területen nálunk nem négyszáz, hanem négyezer szegény ember él, még nagyobb nyomorúságban. A problémák azonban hasonlóak.

– A Don Bosco Szaléziak által fenntartott kalkuttai szervezet neve Ásálajam. Mit jelent ez a szó?
– Ásálajam szanszkrit nyelven azt jelenti, a remény otthona. 1985-ben kezdtük tevékenységünket olyan gyerekekkel, akik a vasútállomáson éltek. Szegénység vagy családi okok miatt sok gyerek kerül az utcára, szemétgyűjtésből élnek vagy lopnak. A bűnözés is gyakori jelenség a köreikben. Elkezdtünk foglalkozni velük. Éjszakánként az utcán, a pályaudvarokon aludtak, nem birtokolhattak semmit, mert azt éjjel ellopták volna tőlük. A legfontosabb feladat tehát az volt, hogy szállást adjunk nekik.

– Elmondaná, hogyan foglalkoznak velük? Miben tudnak segíteni nekik?
– Körülbelül ötezer gyerekkel foglalkozunk, akik a bádogvárosokban, a pályaudvaron élnek. Vannak, akik családjukkal együtt, mások pedig egyedül élnek az utcán. Mi azt szeretnénk, hogy hagyják ott az utcai életet, és otthont szeretnénk biztosítani nekik. Hatszáz gyerekkel foglalkozunk jelenleg az otthonainkban. A belépés természetesen önkéntes, csak az jön velünk, aki szeretne velünk élni. Iskolába járnak, és ha jól teljesítenek, továbbtanulhatnak. Ha nem teljesítenek megfelelően, megtanítjuk őket különféle mesterségekre. Amíg nincs munkájuk, addig is végeznek kisebb feladatokat: papírt gyűjtenek, festenek, ajándéktárgyakat készítenek, így hozzá tudnak szokni a munkához. Sokan aztán munkát találnak, és megállnak a maguk lábán. Hat lépcsős programunk van: az első lépcső az utcai szolgálat, amelynek során rendszeresen látogatjuk a gyerekeket. Ezt követően, ha akarják, bevisszük őket az otthonokba. Ott először is lecsutakoljuk őket, rendbe tesszük a hajukat, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak, tiszták legyenek. Nagyon fontos, hogy szakmára tanítjuk vagy beiskolázzuk őket. Az ötödik lépcső, hogy megtanítjuk őket takarékoskodni: ha pénzt keresnek, egy részét elkölthetik, egy részét viszont félre kell tenniük. Végül pedig a megtakarításaikhoz mi is hozzáteszünk valamennyit, és vásárolunk nekik egy kis darab földet, segítünk, hogy rá tudjanak építeni egy kis házat. Ha társat találnak maguknak, segítünk nekik megházasodni.

– Hogyan indult a mozgalom? Kik dolgoznak ma az Ásálajamban?
– Az egyik szalézi atyától megkérdezte egy jogász, miért nem foglalkoznak a fiatalkorú bűnözőkkel. Ezután megkerestük őket az utcákon és létrehoztuk az első otthont. Vannak önkénteseink Európából, sokan jönnek hozzánk gyakorlatra olyanok, akik szociális munkásnak tanulnak. Berlinből, egy katolikus egyetemről például minden évben két diák jön hat-hat hónapra. Ők nem nálunk laknak, de mindennap jönnek hozzánk dolgozni, és a végén igazolást adunk nekik, amit az egyetem elfogad. Nem csak diákok jönnek, mások is érkeznek hozzánk önkéntesként egy-két-három hónapra. Vannak olyanok is, akik programokat szerveznek a gyerekeknek, rajzolnak, énekelnek velük.

– Hogyan lehet segíteni az Asálajamot?
– Vannak olyan gyermekeink, akiknek az ellátását európaiak finanszírozzák. Franciaországban működik egy program, amelynek keretében a segítők egy-egy gyerekről gondoskodnak, minden hónapban átutalnak a részére 23 eurót, mi pedig ebből fizetjük a gyermek ellátását, iskolázását. Ez azt jelenti, hogy nem egész egy euróba kerül a napi ellátásuk. Néhány gyereket Németországból és Angliából is támogatnak ezen a módon. Lehet tehát támogatni egy-egy gyermeket, vagy általában az otthonokat. Van egy lipcsei iskola, ahol például a diákok futóversenyt szerveztek, és a bevételt felajánlották az Ásálajam részére, mi pedig ebből a pénzből elvittük a mi gyerekeinket nyaralni. Ők egész évben nem mennek sehová, és így évente egyszer el tudjuk vinni őket öt napra táborozni. Volt olyan is, hogy egy európai iskolában a diákok karácsony előtt süteményeket sütöttek, eladták és a bevételt elküldték nekünk.

– Ön szalézi szerzetes. Hogyan döntötte el, hogy megosztja életét a szegény sorsú gyerekekkel?
– A tanulmányaim befejezése után misszionárius akartam lenni. A rend fiatalokkal foglalkozik, ez lett az én feladatom is. Voltam olyan iskola igazgatója is, ahol háromezer gyerek tanult. Ők jómódban élő gyerekek voltak, megtapasztaltam hát az indiai valóság mindkét oldalát. Most a szegény gyerekekkel foglalkozom és ez sokkal közelebb áll hozzám. Kezdetben együtt is laktam ezekkel a gyerekekkel, most már az otthonon belül külön szobánk van.

– Van olyan történet, amelyre különösen büszke?
– Volt egy gyerek, akit hatévesen találtunk a pályaudvaron. Hozzánk költözött, elvégezte a tanulmányait. Egy francia önkéntesünk elvitte őt Franciaországba, hogy szociológiát tanuljon. Az ott töltött egy év után munkát talált egy szállodában, aztán találkozott egy francia lánnyal, összeházasodtak, két gyermekük született. Így lett az indiai árvából családapa Párizsban. És nincs egyedül, van több olyan gyerek is, aki mérnök, tanár lett, megházasodott, gyermekei születtek.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria