Interjú Ferenc pápával 2007-ből

Az interjú első részében Bergoglio bíboros kegyelmi pillanatnak nevezi a Latin-Amerikai Püspökök V. Közgyűlését. A 2007 májusában Aparecidában megrendezett eseménynek három jellegzetességét emeli ki: az alulról fölfelé irányuló munkát, Isten népének egységét és a missziós lelkületet.

„Közgyűlésünk nem egy előregyártott szövegből indult ki, hanem a nyílt párbeszédből. Az volt az alapállásunk, hogy mindent elfogadunk, ami alulról, Isten népétől jön, és nem annyira szintézist, mint inkább harmóniát igyekszünk teremteni, ami az Egyházban a Szentlélek műve. Egyedül a Lélek képes sokszínűséget, sokféleséget ihletni s ugyanakkor egységet is teremteni” – fogalmaz a bíboros.

A közgyűlést egy Szűzanya-kegyhelyen tartották, ahol a püspökök élményszerűen megtapasztalták Isten népének egységét – folytatja. „Átéreztük, hogy népünkhöz tartozunk, hogy az Egyház Isten népeként zarándokol, mi, püspökök pedig a szolgái vagyunk. A konferencia helyszíne a szentély alatt volt, ahová lehallatszott a hívek imája, éneke.”

Végül a közgyűlés harmadik alapgondolatával, Isten népének missziós küldetésével kapcsolatban Bergoglio kiemeli: „Hogy hűségesek maradjunk, el kell indulnunk kifelé. Aki hűséges, elindul kifelé. Ez a misszió lényege. Az ember pontosan akkor lép ki önmagából, ha az Úrban marad. Paradox módon éppen attól változunk, hogy megmaradunk, hűségesek maradunk, mégpedig nem a betűhöz, mint a tradicionalisták vagy a fundamentalisták. A hűség mindig változást, kibontakozást, fejlődést jelent. Az Úr átformálja azokat, akik hűségesek hozzá.”

Jorge Mario Bergoglio bíboros az interjúban elmondja, hogy mindezt szerette volna elmondani Rómában a 2007. novemberi bíborosi konzisztóriumon, ha egészségi állapota nem gátolja meg a részvételben. Hozzáteszi, hogy megemlített volna még két dolgot, amire ma egyre nagyobb szükség van: az irgalmat és az apostoli buzgóságot. Innen közöljük az interjút.

Mit jelentenek ezek Önnek?

Bergoglio: Az apostoli buzgóság számomra magvetést jelent. Isten igéjének elhintését. Azt jelenti, hogy átadjuk annak a férfinak és annak a nőnek, akinek szól. Átadjuk az evangélium szépségét, a Jézussal való találkozás csodálatos élményét... a többit pedig a Szentlélekre bízzuk. Azt, hogy a mag kicsírázzon és termést hozzon,  az Úr adja, mondja az evangélium.

Vagyis a küldetést a Szentlélek viszi végbe.   

Bergoglio: A régi teológusok a lelket vitorláshoz hasonlították; a Szentlélek a szél, amely a vitorlát fújja és a hajót elindítja, a szél lökései és ereje a Lélek ajándékai. Hajtóereje, kegyelme nélkül nem haladnánk. A Szentlélek teszi lehetővé, hogy behatoljunk Isten misztériumába. Ő óv meg a gnosztikus egyháztól és az önmaga körül forgó egyháztól, amikor a küldetés felé vezet.       

Ez azt is jelenti, hogy felülír minden funkcionalista megoldást, minden felállított tervet és pasztorális rendszert...

Bergoglio: Nem mondtam, hogy a pasztorális rendszerek hasznavehetetlenek. Épp ellenkezőleg. Önmagában minden jó, ami Isten útjain vezet. Papjaimnak szoktam mondani: „Tegyetek meg mindent, amit kell - ismeritek lelkipásztori kötelességeiteket -, végezzétek el a rátok bízott feladatokat, s aztán hagyjátok nyitva az ajtót!” Vallásszociológusaink szerint egy plébánia hatóköre 600 méter sugarú. Buenos Airesben két plébánia között kb. kétezer méter a távolság. Mondtam hát a papoknak: „Ha tudtok, béreljetek egy garázst, és ha találtok egy lelkes világi keresztényt, küldjétek oda! Hadd legyen az ottani emberek között, tartson egy kis katekézist, sőt áldoztassa is meg őket, ha kérik.” Az egyik plébános megkérdezte: „De Atyám, így az emberek nem fognak templomba jönni.” – „Miért – kérdeztem –, most jönnek?” – „Nem” – felelte. Hát akkor?! Önmagunkból kilépni azt is jelenti, hogy kilépünk megrögzött meggyőződéseink körüldeszkázott kertjéből, ha azok akadállyá válhatnak, ha elzárják a horizontot, amely Istené is. 

Ez a világban élő keresztényekre is vonatkozik...

Bergoglio: A klerikalizálásuk probléma. A papok klerikalizálják a világiakat, a világiak pedig kérik, hogy klerikalizáljuk őket... Ez bűnös cinkosság. Gondoljunk arra, hogy maga a keresztség elegendő lehetne. A japán keresztény közösségekre gondolok, akik több mint kétszáz évig fennmaradtak papok nélkül. Amikor a misszionáriusok visszatértek, azt tapasztalták, hogy mind meg vannak keresztelve, egyházilag érvényes házasságban élnek, és halottaik katolikus temetésben részesültek. A hit csorbítatlan maradt a kegyelem ajándékai révén, amelyek örömtelivé tették azoknak a világi keresztényeknek az életét, akik csak a keresztségben részesültek és apostoli küldetésüket csak a keresztség erejéből élték. Mernünk kell egyedül az Ő gyengédségére hagyatkozni... Ismeri Jónás próféta bibliai történetét?

Nem emlékszem. Kérem, mondja el!

Bergoglio: Jónás számára minden világos volt. Tisztán látott Istennel kapcsolatban, világosan gondolkodott a jóról és a rosszról, arról, hogy mit cselekszik Isten és mit akar, hogy ki hűséges a szövetséghez és ki nem. Ismerte a jó prófétaság receptjét. Isten úgy tört be az életébe, mint az áradat. Elküldte Ninivébe. Ninive jelképezi az emberiségből mindazokat, akik elszakadtak, elvesztek, peremre szorultak. A kirekesztetteket, az elhagyatottakat. Jónás látta, hogy a feladata csupán annyi, hogy megmondja ezeknek az embereknek: Isten még mindig kitárt karral, türelmesen várja őket, hogy irgalmával meggyógyítsa és gyengédségével táplálja őket. Pusztán ezért küldte őt Isten. Ninivébe küldte, ám ő inkább az ellenkező irányba, Tarzisz felé menekült.  

Menekült a nehéz küldetés elől...

Bergoglio: Nem. Nem Ninivétől menekült, hanem Istennek a niniveiek iránti végtelen szeretete elől. Ez volt, ami nem illett a terveibe. Isten már eljött egyszer... „a többit majd én megoldom” – ezt mondta magában Jónás. A maga elképzelései szerint akart cselekedni, ő akarta irányítani az eseményeket. Konoksága miatt saját ítéletalkotási rendszere, előre meghatározott módszerei, erkölcsi vélekedései foglya lett. Olyan bizonyosságok szögesdrótjaival kerítette körül a lelkét, amelyek ahelyett, hogy szabadságot adtak volna Istennel és megnyitották volna mások szélesebb körű szolgálatának horizontjait, végül süketté tették a szívét. Mennyire megkeményíti a szívet az elszigetelődött lelkiismeret! Jónás többé nem tudott róla, hogy Isten egy Édesapa szívével szereti népét.

Sokan tudunk azonosulni Jónással.

Bergoglio: Bizonyosságaink fallá válhatnak, börtönné, amely rabságban tartja a Szentlelket. Aki elszigeteli a lelkiismeretét Isten népének útjától, nem ismeri a Szentlélek örömét, amely a reményt élteti. Ez fenyegeti az elszigetelődött lelkiismeretet. Azokét, akik a maguk Tarziszának zárt világából panaszkodnak mindenre, vagy – mivel fenyegetve érzik önazonosságukat – csatákba bocsátkoznak, hogy aztán csak még önelégültebben, még inkább maguk körül forogjanak.

Mit tegyünk?

Bergoglio: Ne azt nézzük az emberekben, hogy milyennek kellene lenniük, hanem hogy milyenek, és azt lássuk meg, amit kell. Előítéletek és receptek nélkül, viszont nagylelkű nyitottsággal. A sebekről, a gyarlóságról Isten szólt. Engedjük, hogy az Úr beszéljen... Abban a világban, ahol nem tudjuk elérni, hogy számítsanak a szavaink, egyedül az Ő szerető, üdvözítő jelenléte számíthat. Az apostoli lelkesedés megújul, hogy tanúságot tegyen Róla, aki kezdettől fogva szeretett minket.    
 
Ön szerint mi a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet?

Bergoglio: Az, amit De Lubac «lelki elvilágiasodásnak» nevez. Ez a legnagyobb veszély az Egyház számára, számunkra, akik az Egyházhoz tartozunk. De Lubac szerint ez «rosszabb, tragikusabb, mint a szégyenteljes lepra, amely a szabados életű pápák idejében torzította el a hőn szeretett Jegyes arcát». A lelki elvilágiasodás azt jelenti, hogy önmagunkat helyezzük a középpontba. Ezt tapasztalta Jézus a farizeusok között: «ti, akik egymást dicsőítitek».

*

A teljes interjú magyar, angol, spanyol, olasz, német, francia és portugál nyelven olvasható.

Magyar Kurír (mk)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!