Interjú XVI. Benedek pápával

– Szentatya, Ön április 25-én ezt mondta: előre örülök Kölnnek. Részletezné, hogy pontosan mire gondolt?

Elsősorban azokra az évekre gondoltam, amelyeket a Rajna mentén töltöttem, és örülök annak, hogy most újra érezhetem majd ennek a jellegzetes „rajnai karakternek” és ennek a világra nyitott városnak a légkörét.

Azután természetesen örültem annak is, hogy pápaságom első külföldi útja Kölnbe vezet. Ezt magam nem tervezhettem volna így, de ha Isten így akarta, akkor annak örülhetek. Örülök annak is, hogy a világ minden részéből érkezett fiatalokkal találkozhatok. Fiatalokkal találkozni mindig szép és jó, hiszen ők – a kérdéseik és problémáik mellett – tele vannak reménnyel, lendülettel és várakozással. Bennük rejlik a jövő dinamizmusa, a velük való találkozás újra és újra lendületet, örömöt és nyitottságot hoz. Íme az okok egész sora, amelyek miatt akkor örültem, és ez az érzés csak erősödött bennem.

– Mit szeretne Ön, Szentatya elmondani, közvetíteni a világ ifjúságának?

Azt szeretném nekik megmutatni, hogy kereszténynek lenni szép és jó dolog. Egyre szélesebb körben terjed ugyanis az a vélekedés, hogy a kereszténység parancsok, tilalmak és törvények tömkelegét jelenti, amelyeket be kell tartani, és ez fárasztó és megterhelő. Az ember szabadabb akkor, ha nem veszi magára ezeket a terheket.
Én azonban ezekkel a vélekedésekkel szemben világossá szeretném tenni, hogy amit nagy szeretetből, ennek a szeretetnek a felismeréséből magunkra vállalunk, az nem teher. Éppen ellenkezőleg: szárnyakat ad, érzzük, hogy kereszténynek lenni jó. Ennek megtapasztalása távlatokat ad, átéljük, hogy egy nagy közösséghez tartozunk. Mi keresztények soha nem vagyunk egyedül, egyrészt azért, mert Isten mindig velünk van, másrészt azért, mert egymással is közösségben vagyunk. Útitársak vagyunk, van jövőképünk, és ezért van valódi jelenünk is. Érdemes hinni a kereszténység örömében, érdemes hinni abban, hogy ez szép, és egyben jó is.

– A pápaság egyfajta hídépítést is jelent. Az Egyház kétezer éves, ősi igazságot hirdet. Ön pedig Szentatya, lendületes fiatalokkal találkozik majd, akik még nincsenek birtokában az idős kor bölcsességének. Hogyan lehet hidat építeni egy ősi bölcsesség, egy – már nem fiatal pápa – és a fiatalság között? Hogyan lehetséges ez?

Majd meglátjuk, hogyan segít ebben az Úr. Mindenesetre azt hangsúlyoznám, hogy a bölcsesség nem valamiféle távolságtartást jelent – mi németek hajlamosak vagyunk így értelmezni ezt a fogalmat. A bölcsesség valaminek a megértése, a lényeges dolgokra való odafigyelés. A fiatalok komolyan szeretnék megismerni az életet, maguk szeretnék felfedezni azt, és nem elégszenek meg mindazzal, amit mások eléjük tárnak. Ebben látszólag ellentmondást fedezhetünk fel. De a bölcsesség éppen azt jelenti, hogy észrevesszük: mindaz, amit a világ elénk tár, és ami mindig újnak látszik, hiszen új és új kontextusban fogalmazódik meg, végső soron mindig ugyanarról szól, nevezetesen, hogy mitől függ mindez, mi az oka mindennek és hogyan kell ebben a helyzetben cselekednem?
Ha úgy tekintjük, hogy – és én ebben hiszek – a beszéd, a hit és maga az élet ajándék, amivel az emberiséget megajándékozta Valaki, és a megvilágosodáshoz szükséges fényeket is elhelyezte, akkor megértjük, hogy a bölcsesség nem távolságtartás és valamiféle előre gyártott igazsághalmaz, hanem a fiatalság dinamikája, amely mindig a Nagy és az Egész dolgokra kérdez rá. Éppen ezért a hitben való bölcsesség azt jelenti, hogy nem pusztán a részletek sokaságát ismerjük – ez minden foglalkozás, hivatás esetében fontos – hanem azt, hogy minden részletről tudjuk, hogy mit jelent ez az életünkben és hogyan alakítja emberségünket és jövőnket.

– Szentatya, Ön azt is mondta, hogy az Egyház fiatal. Kifejtené bővebben, hogy hogyan érti ezt?

Nos az Egyház valóban fiatal, de nem biológiai értelemben, hanem abban az értelemben, hogy sok ifjú tagja van.

Fiatal abban az értelemben, hogy Istentől ered, ezért mindig új, és mindig képes a megújulásra. A mi 2000 éves egyházunk nem valamiféle örökérvényű eledel, amit újra és újra „felfőzünk”, felmelegítünk. Az Egyház fiatalságának és életének forrása maga Isten. Ha a hit adomány, amelyet Tőle, a forrástól, a friss víztől kapunk, amely mindig újra megadatik nekünk, hogy élhessünk, és amelyet mi utunk során mindig magunkhoz vehetünk, hogy erőt nyerjünk, nos akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az Egyház igenis fiatal erő.

Az egyik egyházatya azt mondta egyszer: szemlélve az Egyház történetét, azt a különös dolgot tapasztaljuk, hogy az idők során nem öregebb, hanem mindig fiatalabb lett. Mindig többet merített a Forrásból, amely a fiatalságot, a felfrissülést és a megújulást adja.

– Szentatya, Ön mindnyájunknál jobban ismeri a német egyházat, a katolikus és az evangélikus egyház közötti viszonyt. Fel kell tennünk tehát a kérdést: hozhat-e áttörést az ökumené, az egység vonatkozásában az Ifjúsági Világtalálkozó? Vagy ezek túlzott várakozások? Milyen szerepet kapnak a találkozón az ökumené kérdései?

Az egységtörekvés egyáltalán nem marginális kérdés. Minél közelebb van valaki a hithez, annál fontosabb számára az egység. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezen a találkozón nem az ökumené lesz a központi téma, hiszen itt elsősorban katolikus fiatalok találkoznak a világ minden tájáról, és nagyon nagy örömünkre szolgál, hogy csatlakoznak hozzájuk más keresztény testvéreik is.

Találkozni fogok az evangélikus testvérekkel is. Az időnk azonban nagyon rövid és a program zsúfolt. Mégis remélem, hogy lesz annyi időnk, hogy beszélgessünk a „hogyan tovább” kérdéséről.

Jól emlékszem még ara, hogy II. János Pál pápa első németországi látogatása alkalmából Mainzban találkozott az evangélikus közösségek képviselőivel, és az együttműködésről beszélgettek. Ott született meg az a gondolat, hogy közös teológiai bizottságot hoznak létre. Ez a bizottság tudta később évek munkája során tető alá hozni a Megigazulás tanról szóló Közös Nyilatkozatot.

A legfontosabb az ökumené kérdésében az, hogy keresztényként az egységre való törekvést mindig szem előtt tartsuk, hogy ezek a törekvések ne csak egy-egy találkozáshoz, vagy akcióhoz kapcsolódjanak. Érezzük azt, hogy bármi amit valóban hívőként, meggyőződésből fakadóan teszünk, az belső lényegénél fogva ökumenikus.

– Sok helyen, éppen a mi gazdagabb országainkban megfigyelhető az a jelenség, hogy az emberek – sokszor éppen a fiatalok – elfordulnak az egyháztól. Hogyan lehetne azt elérni, hogy egy fiatal ember egyszer csak úgy érezze: Igen! Ez az! Az Egyház, ami engem igazán érdekel.

Mindnyájan ezt próbáljuk: közelebb vinni az Evangélium üzenetét a fiatalokhoz. Világos, hogy a modern nyugati társadalomban sok olyan jelenség van, ami ólomsúlyként nehezedik ránk, és eltávolít a hittől. Isten és a hit távoli fogalmak, az élet tele van lehetőségekkel és feladatokkal. Az ember maga próbálja irányítani az életét, megragadni a lehetőségeket. Ám eszembe jut a tékozló fiú példázata, aki elhagyta az atyai házat, mert azt unalmasnak találta, és elindult, hogy mindent megszerezzen magának. Később rá kellett döbbennie, hogy élete üres, és sokkal gazdagabb volt akkor, amikor atyja házában élt.

Nos én úgy gondolom, hogy éppen a fiatalok azok, akik a leginkább észreveszik, hogy ez a sokféle lehetőség, a szórakoztatóipar teljes kínálata, a „minden eladható és megvásárolható, a mindent megtehetek amit csak akarok” hamis jelszavai egyre inkább eltávolítanak az Egésztől. Végső soron semmit nem adnak az embernek. Felvetődik a kérdés, hogy akkor mire jó ez az egész? Mindaz, amit birtokolunk, vagy megvásárolhatunk, nem nyújt nekünk semmit. Ez vezet el a „vallások piacához” is. Az emberek keresnek valamit, de végső soron a vallásban is csak árucikket látnak, áruvá degradálják azt.

Ezzel a kérdéssel nagyon komolyan szembe kell néznünk. Nem hagyhatjuk, hogy a kereszténység, mint afféle már kipróbált lejárt módszer a valahová a szélre sodródjon. A kereszténység tele van felfedezetlen lehetőségekkel, mindig új és friss távlatokat kínál, ha az ember valóban visszamegy az alapokig, alapvető kérdésekre vár választ:

– Nekem személy szerint úgy tűnik, hogy Európa egyre többet ad fel saját értékeiből, keresztény gyökereiből. A kontinens elfáradt, vagy talán lustábbak lettünk. Elég, ha csak az Európai Alkotmány körüli vitákra gondolunk. Segíthet megoldani Európa válságát az Ifjúsági Világtalálkozó?

Az, hogy több földrészről érkeznek emberek, bizonyára újabb impulzusokat ad az öreg kontinensnek, a vendéglátó Európának is. Segít abban, hogy ne csak a beteg, fáradt földrészt lássuk, ne pusztán történelmünk hibáira tekintsünk, amelyeknek mindnyájan elszenvedői és okozói vagyunk. Bizony sok betegség terheli mindnyájunk történelmét, így a mienkét, németekét is. Azt is látnunk kell azonban, hogy mennyi nagy dolog származik Európából. Az egész világ élvezi az európai civilizáció előnyeit is. Én remélem, hogy ez a civilizáció, ha újra képes lesz felfedezni saját erényeit, ha képes lesz meglátni a nagy dolgokat, akkor elkerülheti azt, hogy végképp elfáradjon. Igen, ha ismét örülni tudunk annak, hogy olyan kontinensen élünk, amely – jó és rossz értelemben egyaránt – meghatározója volt a világtörténelemnek, ha elkötelezzük magunkat abban az irányban, hogy ismét felfedezzük az igaz, a tiszta és nagy dolgokat, amelyek a jövőt alakítják, és mindezt az igazság szolgálatába, az emberiség szolgálatába állítjuk, akkor kilábalhatunk ebből a válságból.

– Végül hogyan lehetne megfogalmazni az ifjúsági találkozó legfontosabb célját?

Az lenne a legfontosabb, hogy a hit új lendületet kapjon éppen a fiatalok által, és ez az új lendület mindenekelőtt Európában és Németországban legyen érezhető. Németországban igen sok keresztény intézmény működik. Sok jó, valóban keresztény dolog történik, de ugyanakkor a kifáradás jeleit tapasztaljuk.

Túl sokat foglalkozunk a struktúrákkal, az intézményekkel, hiányzik az az öröm, amit a hit nyújt. Ha a Jézus Krisztussal való találkozás örömét átélhetnénk a találkozón, akkor az Egyház Németországban is és Európában is új lendületet kapna. Ez a kölni találkozó legfontosabb célja.

Az interjút P. Eberhard v. Gemmingen SJ, a Vatikáni Rádió német műsorának főszerkesztője készítette.

Fordítás: Magyar Kurír

Kép: CPP