Írország és a Szentszék – vádak és válaszok (2)

Ez azonban nem a püspöki konferencia által elfogadott helyi törvény volt, hanem a püspöki konferencia szakértői bizottságának dokumentuma, amit a püspökök számára egyfajta iránymutatásként állították össze. Ezért nem is terjesztették fel a Szentszékhez recognitióra. A szentszéki recognitiót amúgy a Püspöki Kongregáció hivatott megadni. A keretdokumentumot viszont a Kléruskongregációhoz küldték meg, mivel papokat érintő kérdésekről volt benne szó.

Ugyanakkor a Kléruskongregáció megtette a maga észrevételeit az ír dokumentummal, pontosabban a benne felvázolt eljárással kapcsolatban, s azokat a dublini nuncius közreműködésével 1997-ben közölte az ír püspökökkel. A szentszéki kifogások arra vonatkoztak, hogy a helyi érvényű keretdokumentum bizonyos pontokon ellenkezett az egyetemes kánonjog előírásaival, főleg ami a pedofil-vádak kötelező feljelentését illette – az ártatlanság vélelme és a személyiségi jogok védelme miatt. Különösen, hogy a kötelező feljelentést az ír világi törvények sem írták elő senkinek. A Kongregáció aggodalmai szerint tehát amennyiben azt a keretdokumentumot formális jogi dokumentummá tették volna, vagy aszerint jártak volna el a püspökök, az nem állta volna ki a kánonjogi „alkotmányossági” próbát. Azaz fennállt volna a veszély, hogy a pedofil bűncselekményekkel megvádolt papok elleni egyházi eljárások érvénytelenek lesznek, s az nem szolgálta volna a keretdokumentumban megfogalmazott célokat. A nuncius a püspökökhöz intézett levelében ezt magyarázta el, s rámutatott, hogy a keretdokumentum nem a püspöki konferencia által elfogadott jogszabály, hanem jogi szempontból egy „tanulmánynak” minősül.

Nos, az ír kormány ez utóbbit minősítette úgy, hogy a Szentszék beleavatkozott Írország belügyeibe, s a püspökök emiatt érezhették úgy, hogy nem kell együttműködniük a világi hatóságokkal a pedofil bűncselekmények elleni fellépésben. Valójában, amint az a fentiekből kiderül, az ír püspökök továbbra is szabadon dönthettek a keretdokumentumban foglaltak alkalmazásáról. Annak a későbbi években több módosított változata is napvilágot látott, és az egyházmegyék többsége tartotta is magát a benne foglaltakhoz.

Cloyne esetében a gond – a jelentés szerint – abból származott, hogy Magee püspök ugyan elfogadta a keretdokumentumban foglaltakat, de azt nem tudta érvényesíteni, mert általános helynöke egyszerűen nem akarta alkalmazni sem azt, sem pedig a vonatkozó egyetemes egyházi jogszabályokat. Vagyis mondhatott a Szentszék és a pápa bármit, Cloyne-ban annak nem volt foganatja – s lám, ez vezetett az igazi botrányhoz, aminek immár az egész egyház látja kárát. John Magee püspök lemondását a pápa 2010-ben elfogadta.

Ami az ír miniszterelnök által alkalmazott Ratzinger-idézetet illeti, az a Hittani Kongregáció 1990-es Donum veritatis utasításából származott: „A civil társadalomban elfogadott viselkedési minták, illetve a demokratikus működési eljárások nem alkalmazhatók tisztán és egyszerűen az Egyházra”. A miniszterelnök ezt azért idézte, hogy lám, a jelenlegi pápa már korábban is a világi törvényeken felül állónak tartotta az egyházat, s ez szerinte elfogadhatatlan. A szentszéki válaszdokumentum türelmesen elmagyarázza azon alapelvet, miszerint az idézeteket csak kontextusuk fényében lehet megfelelően értelmezni. A fenti idézet pedig egy olyan dokumentumból származik, ami a teológusok egyházon belüli szerepével foglalkozik. A szövegösszefüggésből pedig egyértelműen kiderül, hogy mire vonatkozik: a teológusok nem alkalmazhatják a civil társadalomban és a demokráciákban bevett eljárásokat, hogy pl. közvéleménykutatásokra hivatkozva, vagy nyomásgyakorlással döntsenek el teológiai kérdéseket. Tehát távolról sem a gyermekek védelmével kapcsolatos világi előírások egyházi alkalmazhatóságára vonatkozott a mondat.

A Cloyne-jelentés kapcsán, miként a klerikusok pedofil-botrányainak többi fejezeténél is, felmerül a kérdés a kánonjog és a világi törvények viszonyáról. A szentszéki válaszdokumentum ismételten megpróbálja elmagyarázni, hogy minden kereszténynek kötelessége a legitim világi törvények követése, s az egyházi hatóságoknak is kötelessége együttműködni a világi hatóságokkal, s nem szabad hátráltatniuk az igazságszolgáltatás menetét. A kánonjog ugyanis egy másik jogrend, ami párhuzamosan fut a világival, és sem nem veszi ki a papokat a világi törvények hatálya alól. A kánonjog csakis azzal foglalkozik, hogy – adott esetben – a pedofil bűnösre hogyan és milyen egyházi büntetést kell kiróni. A világi hatóságoknak pedig ettől függetlenül tenniük kell a dolgukat. Ráadásul az egyházi jogszabályok szigorúbbak a pedofil bűncselekményekkel kapcsolatban, mint a világiak. S nem csupán az utóbbi években kezdték büntetni ezt a bűncselekmény-típust, hanem évszázadokkal ezelőtt. A gond csupán az volt, amint az a kipattant botrányokból egyértelművé vált, hogy a meglevő jogszabályokat sok helyütt nem alkalmazták megfelelően.

A Szentszék mindig is világossá tette továbbá, hogy az egyházi hatóságoknak együtt kell működniük a világiakkal, mégpedig az adott országban hatályos világi jogszabályok szerint. Ahol tehát nem írja elő a törvény, hogy a pedofil-vádakat mindenkinek kötelessége jelenteni a rendőrségnek, ott ezt nem kell megtenniük, ahol viszont jogszabály előírja a kötelező feljelentést, ott ennek eleget kell tenniük. Egyetlen megszorítás érvényes csupán ezen a területen: a gyónási titok védelme. Az a pap tehát, aki gyónásból szerez tudomást pedofil bűncselekményről, nem tehet feljelentést, mert nem árulhatja el a gyónót (a legsúlyosabb büntetés, az önmagától beálló kiközösítés terhe mellett). Ezt a világi törvények is tiszteletben tartják, mint a lelkiismereti és vallásszabadság körébe tartozó kérdést. De még a gyónáson kívüli lelki beszélgetéseket is sok esetben a szakmai titoktartás védelme alá helyezik (mint az orvosi vagy ügyvédi titoktartást).

Írországban a Cloyne-jelentés nyomán felmerült, hogy a pedofil ügyek vonatkozásában elő kellene írni a feljelentési kötelezettséget. Ez önmagában teljesen legitim lehet, de első felháborodásukban az ír politikusok még a gyónási titok ellenében is ki akarták volna terjeszteni ezt a kötelezettséget. Erről azóta nem esett több szó, s szentszéki válaszdokumentum is csak óvatosan érinti a kérdést. Ha az állam mégis olyan törvényt hozna, hogy a papoknak a gyónásból tudomásukra jutott eseteket is jelenteniük kellene, akkor a papoknak lelkiismereti kötelességük volna ezt megtagadni (Nepomuki Szt. János ezért a vértanúságot is vállalta). Az ilyen előírás egyrészt súlyosan sértené a vallásszabadság alapvető emberi jogát, másrészt betartását meglehetősen nehéz volna ellenőrizni. Hogyan is lehetne bizonyítani, hogy egy lebukott pedofil tényleg meggyónta-e tettét az adott papnak? Már ha egyáltalán elment gyónni, vállalva a feljelentés kockázatát.

A szentszéki válasz a félreértések tisztázása mellett mindenesetre az ír kormánnyal való együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Az első hivatalos ír reakciók (a külügyminiszter és a kormány) hangneme is visszafogottabb volt, noha egyik-másik pontnál továbbra sem hajlandóak elfogadni a felkínált magyarázatokat.

Érszegi Márk Aurél/Vatikáni Figyelő/Magyar Kurír

(tzs)